11. Fejezet

HwaRim POV*

Ez egyáltalán nem normális… Mégis miért kell pont most Hawaiira menni? Hogy rejtsem el ezt a sebet a hasamon? YongHwa nem fog leállni a kérdéseivel, de talán az, hogy többen leszünk kicsit elbátortalanítja. Talán. Ahogy megismertem őt az eltelt napokban nehezen adja magát. Puffogva és vagdalózva néztem be a szekrényembe, majd bepakoltam a legfontosabbakat. Három top, két rövidnadrág, aztán strand lévén elraktam a fürdőruhám is helyet foglalt a bőröndben, meg persze váltó fehérnemű is. Egy másik táskámba került a hajvasaló, sminkek meg apróbb kellékek. Ezek után felhívtam  Hyosungot, aki visítva fogadta a jó hírt, s azonnal bontotta a vonalat, hogy szóljon a többieknek. Szó szerint fél óra alatt készen lettünk, s mindenki az ajtónk előtt várakozott.
- YongHwa, CL-ék azt mondták, hogy ott találkozunk! – ordítja kifele Jay.
- Köszi, ezt még a kutyák is kurva jól hallották! – jön a morgás válaszul, amin én már csak nevettem, s elkezdtem kifele húzkodni a bőröndöm.
- Hé-hé, majd viszem. – veszi el kezemből a poggyászt YongHwa. – Mégis milyen férfi lennék, ha nem segítenék cipekedni? – nevet.
- Mondjuk egy kedves… - biggyesztem le az ajkam.
- Told ki a segged YongHwa, a kocsi nem fog rád várni! – kalimpál hevesen Hyosung.
- Megyünk már! – szól ki, s megragadva a kezem húz kifele. Jay mögöttünk jött, s ő zárta az ajtót. Nos igen, ami kis énekesünk félvállról veszi a dolgokat. De mégis… Mi ez az egész kiruccanás Hawaiira? Ráadásul egy félig vad idegennel, aki azt állítja, hogy a testvérem?! És még Zingert is befűzte? Mondjuk, ha már ismeri YongHwat nem hiszem, hogy tartani kell tőle, hiszen mind a kettő, annyira gyerek még. Erre a gondolatra akaratlanul is fel kellett nevetnem, mire YongHwa kicsit ijedten nézett rám.
- Bocsi, bocsi, csak eszembe jutott valami. – a sunyi vigyor még mindig ott bujkál képemen, ő csak rosszallóan megrázza a fejét, majd elengedve a kezem elkezd hátra pakolni. Még mielőtt megköszönhetném Hyosung beránt maga és Zinger közé.
- Honnan jött ez a nagy ötlet? – kérdezi vigyorogva Zinger.
- Fogalmam sincs… Talán Jay imádja mutogatni magát. – vonok vállat.
-  Hát igen, amit kár rejtegetni, azt kár rejtegetni, nem? – kuncog.
- Zinger… - szólalunk meg egyszerre Hyosunggal, mire mi is felnevetünk. A kocsiban a következő volt a felállás. Leghátul Zinger, Hyosung és én ültünk. Utánunk jött SunHwa és JiEun, akik még javában aludtak. Mellettük volt még egy szabad hely, feltételezem, hogy csak a táskáiknak. Legelöl YongHwa épp becsatolta magát, a volánhoz pedig Jay ült be dalolászva. Ő már teljesen bezsongott király ötletétől, ugyanis egy strandgatyán és trikón kívül semmi nem volt rajta. Azt azért remélem tudja, hogy kocsival az életbe nem jutunk el Hawaiira.
- Mindenki meg van? – tart népszámlálást, majd visszafordulva beindítja a motort.
- Induljunk! – emelné az égbe a kezét Zinger, de szegény keze csak frontálisan ütközött a háztetővel. – Áuuuu… - nyöszörög, mi pedig csak nevetve elindulunk. Az út során, ami legelőször előkerült az a fényképezőgép volt, ugyanis Zinger nem tudta megállni, hogy millió képet csináljon mindenkiről. Hyosung folyton hülye pofákat vágott, így a nevetésünktől zengett az egész autó. Aztán Zinger is bekapcsolódott a hülyeségeivel, a végén olyannyira hangosak lettünk, hogy a két alvó jómadár is felkelt.
- Örülünk, hogy megtiszteltek végre a jelenlétetekkel! Fagyit? – nyújtja feléjük a dobozt Zinger.
- Geeez… Haza akarok menni… - motyogja Sunhwa.
- Ehhez már késő. El lettünk rabolva, és nem hiszem, hogy kiszállhatunk. – súgom pajkosan.
- Ya! Beleegyeztetek az elrablásba! – nevet fel Jay.
- Felőlem kitehetjük őket! – ajánlkozik Zinger.
- ZINGER! – szólunk rá komolyan, de hiába hamar elnevetjük magunkat, s megint megindulnak az állatságok. Elkezdtünk énekelni is, egy holt ismeretlen számot, így érdekes szövegek születtek. JiEun táskájából popcorn került elő, így elkezdődött egy étel-halál harc a hátsó üléseken. Természetesen a popcorn nem a szánkba került, hanem a hajunkba, ruhánkba, a földre… vagy éppen ki az autópályára. De ez még mindig semmi volt. Pont megérkeztünk YongHwa a fejét fogva szállt ki a kocsiból, s a Sunhwaék melletti szék alatti hűtőtáskából elővett egy dobozos kólát, de mikor kinyitotta nem számított rá, hogy az egész az arcára robban.
- H-Hyosung az nem az volt, amit te… - fagyunk le mindannyian, s YongHwara meredünk.
- De-de. – bólint, s nagyot nyel.
- Yoo! Mi történt? Itt vannak a je-… - ó, igen Jay Park közbe elment a repülőjegyekért, de mikor beér minket ő is megáll, s a szituációt mérlegeli.
- M-Mosthhcchh… mháár… rö-röhöghetek? – kezdi megadni magát Zinger, én pedig éppen egy gyilkos pillantással akarnám elhallgattatni, de elkéstem vele, kitört.
- Y-YongHwa… i-inkább igyál vizet, na? – lépek mellé, s mikor kinyitom valami varázslatos módon az is arcon fröcsköli.
- Sok sikert. – rohan el mellettem pár táskával Jay.
- Szedek virágot! – megy utána ugyanakkora hévvel Zinger.
- Ránk ne nézz! – szólal meg egyszerre Sunhwa és JiEun, de ők nyugodtan elsétálnak a csomagjaikkal.
- Hát… - kacag Hyosung. – Viszem a csomagjaid, ne törődj velük. – nevet még mindig bénán, s kitépi a kezemből a táskám. – Még meghálálom. – hajol meg, és ő is villámgyorsan eltűnik.
- Tudod… mi lenne ha megszólalnál? Elég ijesztő, ahogy a fejed egyre csak vörösödik… - töröm meg a csendet, s felé nyújtok egy zsebkendőt. – Naaa… Nem olyan vészes… - kezdem el törölgetni az arcát, s egyre közelebb kerülök hozzá.
- Mégis meddig fogsz játszani egy férfi szívével? – kapja el hirtelen a kezem, mire egy apróbbat sikítok.
- M-Mi? – nézek rá értetlenül.
- Miután nem jöttél haza, s elkerültél, hirtelen ilyen közel kerülünk egymáshoz? – mondja nyugodtan azon az őrült sexy hangján.
- Waegeure? – pislogok értetlenül. – Csak szórakozol? – csapok mellkasára. – Te kis… alig várom, hogy Hawaiira érjünk és belefojtsalak a vízbe! – tagolom a szavakat és szúrósan bámulok rá. – Tedd hasznossá magad, és hozd a cuccokat. Ja, és a kulcs! – nyomom kezébe. – A repülőn várunk, Oppa! – kacsintok, és én is a többiek után siettem. Megkerestem a megfelelő kaput, átadtam a jegyem, s végig sétálva a szűk folyosón végre elértem a repülőt.
- Hála az égnek, hogy jól vagy! – integet Hyosung. – Itt a helyed előttünk! – mutogat maga elé, én meg csak bólintok.
- Mi történt? – kérdezi Zinger.
- „Mégis meddig akarsz játszani egy férfi szívével?” – utánzom le a hangját, s szemeim forgatom.
- Nekem nem ilyen magas a hangom. – mondja kissé flegmán YongHwa és leül mellém.
- Miért ülsz ide? – pislogok nagyokat.
- Ez a helyem. – mutatja fel a kártyáját.
- Mégis kinek a beleegyezésével? – rakom keresztbe kezeim.
- Kié kellene? – vet rám egy perzselő pillantást.
- Az enyém! – mondom meg az igazat.
- Ugyan már. Nem örülsz, hogy egy olyan személyiség mellett töltheted el ezt a hét órás utat, aki irtó helyes. Nem mellesleg egy igazi adonisz. – búgja fülembe a végét.
- UNNIE! A mellettem ülő személy innentől gyalog menne! – mutogatok nagyívben YongHwara, s közbe az egyik légi utaskísérőnek kiabálok.
- Ya! Ssshh! – rakja kezét a számra, s magyarázni kezd valamit, de én az egészből csak annyit hallottam, hogy blablablaaaa… - Szóval csöndben tudsz maradni? – bólintok.
- Azt hittem megfulladok már… - sóhajtok.
- Hosszú utunk lesz… - vált témát.
- Amilyen nega… - csörren meg a telefonom, s lázasan keresni kezdem, mikor meglátom a kijelzőn, hogy ki is keres pontosan megfagy bennem a vér. – YongHwa… lehetséges, hogy erről a kis kiruccanásról, nem szóltunk ahjusshinak? – mutatok a kijelzőre.
- Jobb lesz ha felveszed. – rakja kezeit keresztbe s lejjebb helyezkedve hunja le a szemeit. – Így i smeg fog ölni. Good luck! – fejezi be ennyivel.
- A-Ahjusshi… - szólok bele a telefonba remény vesztettül. – A-Ani… De… Igen… Ő kezdte. D-De… Igen. Elhoztam, igen minden itt van. Igen. Megcsináljuk! Persze. Koncert? Hawaiion? Ő? Hogy növeljük az egóját? Ahjusshi! I-Igen. Értettem. Viszlát. – csapja rám a telefont. - Van róla fogalmad, hogy mekkora bajban vagyunk? – bököm oldalba.
- HwaRim-sshi, biztos vagyok benne, hogy nagyon jó munkát fog végezni… - pillant rám.
- Ha valami béna borítóképed lesz, ne gyere hozzám sírva. – fojtom vissza nevetésem, mire egyből kipattan a székből.
- Azt közösen kell kiválasztanunk, nem? – dob felém egy szívdöglesztő vigyort.
- Az előbb mondtad, hogy biztos nagyon jó munkát fogok végezni… - biggyesztem le ajkaim.
- De ketten még jobbak lennénk! – ajánlkozik.
- Jó, jó- Ahjusshi átküldte a képeket. Úgy szerkesztjük meg, ahogy csak szeretnénk. Ja, és a bénázásod miatt, koncertezni fogsz. – mondom.
- Az én bénázásom? – lepődik meg.
- Én tökéletes munkát végzek. – vonom meg a vállam vigyorogva.
- Miért lesz mindig neked igazad? – hitetlenkedik.
- Adottság. – kuncogok. – Na jó, dolgozzunk. Ehhez mit szólsz? – mutatok rá a legelső képre.
- Ezt mindennél jobban utálom. – néz dühösen a képre.
- Azt hittem, hogy az adoniszokról készült képek, mindig tökéletesek.
- Azok is! A fényképész volt béna! – akadékoskodik. És ez így ment tovább minden egyes képnél. Hol nekem nem tetszett, hol neki, a végén pedig már ideges lettem, és díszítésként mindegyikre bajuszt rajzoltam.
- Most boldog vagy? – mutatom meg neki új művem.
- Ha nem akarok kirepülni a repülőből, ami elég ironikusan hangzik, akkor nem válaszolnék. – álmosolyog.
- Akkor ez most jó lesz? – elmélkedek hangosan.
- Egy másik bolygón biztos… - motyogja.
- Yaaa! YongHwa… - motyogom, s pillám kezdenek elnehezülni.
- Most inkább aludj, a többit megcsinálom én… - dönti fejem a vállára, s kiveszi a laptopot a kezemből.
- De még le kellene szervezni a kon… - válik nehezebbé a beszéd.
- Csak aludj, nem mindennapi dolog, hogy a vállamon alhatsz… - mosolyodik el, amit csak a laptop tükröződéséből látok.
- Persze, persze. – szundítok el.

Hyosung POV*

- Mégis, hogy lehettek ennyire buták? – jelenek meg YongHwa ülése felett.
- Te mit csinálnál, ha egy félig idegen ember, hirtelen azt mondaná, hogy szeret? – pillant fel rám.
- Valószínűleg randiznék vele… - mélyedek a gondolataimba.
- Kérdezem másképp. Mit csinálnál, ha egy normális lány lennél? – helyesbít.
- Valószínűleg megijednék. – vonok vállat.
- Ez a válasz a kérdésedre. Boldog vagy? – kérdezi.
- Én vagyok a húgod, és velem mégis ridegebb vagy? Oppa!
- Nincs semmi Oppa, maradj csendben, a végén még felébreszted. – morogja.
- Esküszöm, egyikőtök hülyébb, mint a másik… - dőlök vissza székembe.
- Másik? Most Yoseobra gondolsz? – érzem, hogy hangja kissé ingerültté válik.
- És, ha igen? – keltjük fel Zinger figyelmét is.
- Akkor teszek róla, hogy elfelejtse. Boldogok vagytok? – élcelődik.
- És vajon Min? Ő boldog lesz, ha beleavatkozol a múltjába? – rúgok a székébe, mire ciccegni kezd.
- És? Téged boldoggá tesz, hogy mindenbe beleköthetsz? – morogja.
- Elvárnád tőlem, hogy megint a gödör legalján lássalak? Pont, mint CL-lel? – nyelek.
- Már végeztünk. Ahogy a beszélgetésnek is vége. – vágja a fejemhez, s elsétálva mellettem, gondolom én a mosdóba ment.
- Vajon el kellene mondanunk neki a történteket? – kérdezi halkan Zinger.
- Fogalmam sincs. Nem tudom melyik lenne a jobb neki. Tőlünk hallani, vagy Yoseobtól vagy Mintől. – sóhajtok.
- És ha Jay mondaná el? – kérdi.
- Teljesen megőrültél? – pillantok az említettre, aki éppen a mellette ülő nővel flörtöl. – Egy percig sem tudná tartani a száját, és mi tuti hallottak lennénk! – bökök Min felé.
- Miért, az mennyivel lenne jobb, ha Yoseobtól tudná meg? – teszi fel az elgondolkodtató kérdést.
- Akkor őt temethetnénk. De mindegy beszéljünk másról. – jelezvén, hogy a bátyám bármikor visszatérhet.

Pár órával később*

HwaRim POV*

- Ébresztő! – ordít valaki a fülembe, mire én leestem a székemből.
- Kit ölnek? – pattanok fel, s realizálnom kell, hogy már csak én voltam a repülőn, meg az ismeretlen.
- Ne haragudj, de másképp sehogy sem keltél fel, és ahogy elnézem, a barátaid rendesen itt hagytak. – nevet.
- Mi a… - vágom le a táskám a földre. – Esküszöm, ha megtalálom őket… - roppantom csontjaim. -  Ó, egyébként köszönöm! – hajolok meg.
- Semmiség. – mosolyog rám. – Egyébként Hyuna vagyok. – mutatkozik be.
- Min. – biccentek. – Valahonnét ismerős a neved… - elmélkedek, miközben szállunk lefele.
- Hát, ha ismered a Secretet, Jay Parkot, és YongHwat, akkor nem lehet nehéz kitalálni, hogy ki vagyok. – nevet.
- Nem is igaz! Te értelmesnek látszol, ők meg, ők… - hajtom le a fejem nevetve. – Egyébként értem, de akkor is máshonnan vagy ismerős. Mintha Hyosung említett volna téged… - kezdek nagy gondolkodásba.
- Hyosung-ah? Yoseobról és rólam? – pillant rám.
- Ott voltál, hogy így tudod? – mutatjuk fel útlevelünk, és egy gyors vizsgálat után, már kint is voltunk.
- Nem, de hallottam róla egy-két dolgot, így könnyen kitaláltam. – mondja, majd a két hotelra pillantottunk, amelyek egymással szembe helyezkedtek el.
- Szerinted melyikbe mehettek? – kérdem.
- Tuti abba, amelyik a tenger fele néz. – bök a baloldalira.
- Ha róluk van szó, minden bizonnyal, igaz? – nevetek fel. – És te?
- Én is. Ha minden igaz le van foglalva nekem egy kétágyas szoba. – magyarázza, s megindulunk a hotel felé.
- Kétágyas? De nem egyedül jöttél? – érdeklődöm.
- Összevesztem a barátommal, így egyedül jöttem. – mondja kissé szomorúan.
- Szabad tudni, hogy ki az?
- HyunSeung. – motyogja.
- Szóval nem jutottál túl messzire. – együtt érzően sóhajtok.
- Hát nem, de igazából nem is bánom, csak a sok munka kikészíti az idegeinket és gyakran veszekszünk. – von vállat, s beérünk a hotelba. Ott Hyuna előttem volt a sorban, így ő már megkapta a kulcsát. Aztán jött az én világrengető veszekedésem a recepcióssal. Szerencsétlenje, egy őrült fannak nézett, ezért semmi pénzért nem volt hajlandó megadni a szoba számokat. Annyira ideges lettem, hogy már káromkodtam, megfenyegettem, hogy ráküldöm az egész yakuzát, de még így se.
- M-mit szólnál, ha nálam lennél? Két ágy van, emlékszel? – próbál jó útra terelni Hyuna.
- Mégis ki a francnak néznek engem? Először még szórakozik velem YongHwa a reptéren a hülye dumájával, teli dobálták a hajam popcornnal, akkor még a főnök is lecseszett, dolgozhattam a borítón, amiben nem jutottunk közös megegyezésre, és ott hagytak a gépen! – mesélem el életem legnyamvadtabb 24 óráját. – De legyen, elfogadom az ajánlatot. – fújom ki magam. – Maga, pedig nehogy azt higgye, hogy végeztünk. – nézek szúrósan a recepciósra, majd a táskámat megfogva mentem a lift felé.
- Te aztán nem vagy semmi! – nevet mögöttem Hyuna.
- Ezt még visszakapják! – háborgok. – Meg az a vén szivar is a pult mögött. Azt hittem felképelem. Igen nehéz napjaim vannak mostanában, csoda ha bepöccenek? – beszélek inkább már csak magamban. – És még koncertet is kell… - vigyorgok ördögien magam elé.
- Erről szokj le. – csípi meg az arcom Hyuna. – Nem szép. – záródik a lift ajtó, és megnyomja a hatodik emelet gombját. Csak megvontam a vállam, előkerestem a noteszomból a fontos emberek telefonszámait, egy szervező cégét is beleértve, és csak úgy duruzsoltam a jobbnál jobb híreket a vonal túlsó végén ülő igazgatónak. Miután a liftből kiszállva kerestük a 203-as szobát én még továbbra is csak telefonáltam.
- Igen. Teljesen ingyen és annyi riporter jöhet, ahány csak akar. De csak egy kikötéssel. Igen. Csakis YongHwa-sshit lehet kérdezni. Igen, igen. Nem. Ma még had pihenjenek, és mondjuk, holnap ötkor? És legalább ha el van tolva egy nappal, többen jönnek a koncertre. Mi, ma is van? Akkor még jobb! – kuncogok. – Igen, köszönöm, természetesen. Viszlát. – bontom a vonalat.
- Nagyon boldognak tűnsz. – igazítja meg a haját a tükörben.
- Igen. Alig várom, hogy lássam a képüket. – nevetek fel. – Én gyorsan átöltözök, és megkeresem őket. Fogadni mernék, hogy a strandon vannak már. – forgatom meg a szemeim. – Jössz te is? – veszek elő egy rövid gatyát, meg egy combközépig érő lenge trikót.
- Én inkább felhívom HyunSeungot. – kezdi keresni telefonját.
- Oké. Este szerintem állatkodni fognak, van kedved csatlakozni? Szerintem senki sem bánná, ha meg igen magukra vessenek. – kötöm össze a hajam.
- Miért is ne. Úgyis rég találkoztam már a Secrettel. – emeli fel diadalittasan a telefonját.
- Oké. És ha már felhívod HyunSeungot, megkérdeznéd, hogy Yoseob hogy van…? – nyögöm ki halkan a kérdésem.
- Persze. – mosolyog rám, s már a fülénél is van a telefon. Én gyorsan átöltöztem a fürdőben, majd jelezve neki, hogy elmentem, zsebre vágva a szoba egyik kulcsát és a telefonom majd elindultam, hogy megkeressem a jó madarakat. Nem kellett sokáig keresnem őket, Hyosungot pillantottam meg az egyik kajás standnál, és éppen egy sráccal vihogott. Előkaptam a mobilom, kikerestem a számát, majd vártam, hogy kicsöngjön a telefonja és felvegye. Annyira el volt foglalva, hogy meg se nézte a kijelzőt.
- Igen? – szólt bele.
- Nem felejtettetek ott valamit a repülőn? Úgy 165 centi, 45 kiló. ENGEM? – ordítok bele a telefonba, ő pedig megrökönyödik. Lassan hátra fordul, mire találkozik a tekintetemmel.
- Min, sajnálom, de az istenért se akartál felkelni! És..és Jay volt!! – mutogat a tenger fele. – De mi újság, vehetek neked valamit engesztelésképp? – nevet zavartan.
- YA! – szólok rá ingerülten.
- Ez akkor egy nem? – vigyorog.
- Hol vannak a többiek? – terelem a témát.
- Arra! – mutat jobbra.
- Hányas szoba a tietek? – teszem fel robotikusan a következő kérdésem.
- 243. – válaszolja.
- Mondd meg nekik, hogy este ott találkozunk. MINDENKI! – emelem ki az utolsó szót.
- Oké. De miért is? – érdeklődik.
- Majd kiderül. Akkor majd kilenc körül átnézek. Addig én körülnézek. Ha összefutnék most bárkivel valószínűleg behúznék neki egyet. – morgom, majd elindultam az ellenkező irányba. Ahogy egyre csak sétáltam a homokos parton, arra lettem figyelmes, hogy egyre több ember szalad mindenféle plakáttal a kezében, és sikítozzák, hogy az oppák itt vannak. Mivel már birizgálta az oldalam, hogy kik azok, én így is gyorsabbra vettem lépteim. A tömeg legvégén voltam, így nem igen láttam ki az éles fénytől az alakokat, de a hang nagyon ismerős volt. Próbáltam előre tolakodni, de az sosem sikerült. Mikor próbáltam viszont feladni, akkor az emberek a nagy lökdösésben passzíroztak előre a legelső sorba, ahonnan már tisztán kivehettem az alakokat. Szemeim kikerekedtek.
 A színpadon Hong Ki állt, meg gondolom a banda többi tagja… És éppen azt a dalt énekelte… amit nekem írt még régebben. Mind az együtt töltött idő, mind a gyűlölet érzelmeket váltott ki belőlem. Na meg persze az a kellemes beszélgetés a lift előtt a legelső napomon… A színpad elejébe indult, még mindig nagy beleéléssel és félig csukott szemekkel énekelt, s mikor felmérte az első sort, persze, hogy rajtam akadt meg a tekintete, s úgy, ahogy volt elejtette a mikrofont. Zavartan nézett körbe, majd a nagy sietségben igyekezett felvenni, de félrelépett, rá a mikrofonra és lezúgott a homokba. Mindenki ijedten bámult rá, én meg átmásztam a kordonok között és felé emeltem a kezem.
- Biztos, hogy most kellene pihenned? – guggolok le, s fejét megbököm egy kicsit, mire csak felmordul, de fejét továbbra sem hajlandó felemelni. – Ya, menthetetlen vagy. Még nincs vége a koncertnek. – bökdösöm tovább. – Állj már fel, ez kezd kínos lenni, és nem éppen jópofizni akarok… - morgom.
- Csak hagyj meghalni… - nyög ki végül ennyit.

 HongKi

Hyuna

10. Fejezet

Chaerim POV*

- Én egy salátát kérek… - mondom a pincérnek.
- Én egy steaket, véresen, ha kérhetem. – szól Luhan is. – Na, és ti? – vigyorog ártatlanul.
- Mi kérnénk a ház specialitását. – rázza le Jay a pincért.
- Szóval? – mosolygok YongHwara. – Miért futottál el előlem, helyesbítve ti? – fonom össze az ujjaim.
- Elfutottam volna? – teszi a hülyét.
- Igen. Ennyire szép lenne az én Chaerimem? – bájolog Luhan, s jutalmul adok neki egy puszit.
- Az emlékeim, néha rosszkor vannak rossz helyen… - sóhajt YongHwa.
- Figyelj… akkoriban csak te voltál, aki képes volt megérteni… - teszem kezem a kezére. – Ha több lett volna belőle, most nem tartanék itt. Az egész karrierem, miattad van. Csak sose hagytad, hogy megmagyarázzam. – mosolygok rá.
- Nem értem mire gondolsz… - néz rám értetlenül.
- Te már akkoriban híres voltál, a hangod, mindenkit megbabonázott. Onnantól kezdve titkon a példaképemmé váltál. Rád akartam hasonlítani, s ezzel a tudattal küzdöttem fel magam a csúcsra. – magyarázom.
- Na, meg máshogy. – folytja vissza a nevetését Luhan, mire vállba csapom.
- Ya! Ha akarod még a máshogyt, fogd be! – nézek rá szúrósan. – Elrontottad a pillanatot… - sóhajtok.
- Igenis, főnök. – csücsörít.
- Istenem… egyszer érjem meg, hogy valamiről komolyan tudsz beszélni, kölyök. – borzolom össze halványrózsaszín fürtjeit.
- Haver, a csajod hordja otthon a nadrágot? – kezd beszélgetésbe halkan Jay.
- Ha tudnád miket, kevés lenne a nyálad. – kacarászik Luhan.
- Esetleg ne kezdjünk el beszélni a te szexuális életedről is, Jay? – szól közbe YongHwa.
- Ha ennyire érdekel… - von vállat, mire éppen belekezdene, de a pincér meghozta a kért rendeléseinket, ezért egy ideig csendben maradtunk.
- Egyébként, amit ezzel mondani akartam. – nyelem le a falatot. – Életem egyik legjobb és legrosszabb döntése volt az, amikor nem téged választottalak. – sóhajtok.
- Nem gondoltad, hogy HyunJoongból is sztár lesz? – kapirgálja tányérját.
- Erre… nem válaszolhatok. – sütöm le tekintetem.
- Miért? – értetlenkedik.
- Tulajdonképpen, ő már sztár volt… - fordítom el fejem, és egy festményt kezdek bámulni. Tudtam, hogy nem kellett volna elmondanom az igazságot, de már késő volt.
- Azt akarod mondani… hogy, amiért én keményen megdolgoztam? Ő újfent könnyen megszerezte? – fújtat.
- Mi változott volna, ha elmondjuk? – kérdem kicsit mérgesebben.
- Sok minden! Mondjuk bevertem volna neki! – mondja idegesen.
- Nyugi haver… - csapja hátba Jay. – Együnk, mindjárt kihűl. – próbálja oldani a feszültséget, Luhan meg inkább meg se nyikkan.
- Látod?! Pont ezért nem mondtam el! – csapom le a villám. – Miért gondolod folyton, hogy másodrangú vagy? Így persze, hogy sose fogsz kitűnni Joong árnyékából… - sóhajtok lemondóan.
- Ó, szóval most már az ő árnyékában élek? – csap rá az asztalra. Aigoo, nekem is előbb kell megszólalnom, mintsem gondolkodni. Mégis, hogyan magyarázzam ki magam?
- Tudod, hogy nem úgy értettem. – mondom nyugodt hangnemben.
- Nem, semmit sem értek, amit összehordasz. Jobb lett volna, ha megint csak elfutok. – morogja.
- Ennyire gyáva lennél? A múltban akarsz élni, és siratni magad? Azt hiszed Min pátyolgatni fog? – kérdem cinikusan.
- Ha te ezt gyávaságnak nevezed… állj, hogy jön most az egész sztoriba Min? – értetlenkedik.
- Miért? Most nem ő van soron? – nézek rá szúrósan.
- És ha igazad is lenne, mi közöd lenne hozzá? – csap az asztalra, mire megszeppenek.
- Erre most válaszolnom kellene? – kérdezem dühösen.
- Fogalmam sincs. Vagy tudod mit? Nem is akarom tudni. Az egész múltam egy merő hazugság volt? – indul meg kifele, félig fellökve Jayt.
- Hé! Még nem fejeztem be! – tipegek utána a magassarkúmba.
- Én viszont igen. Vagy szeretnél még valamit az orrom alá dörgölni? Mondjuk, hogy… nem nincs ötletem, kimerítetted a világi hazugság készletet. – morogja. – Ráadásul, akárkibe belefutok Minről kezd beszélni. Nektek mániátok ez? – hitetlenkedik.
- Igen, sok minden van, amiről sem neked, sem neki nem beszélhetek. – kiáltom.
- Értem, most már ketten vagyunk. Mond csak, nem vagy esetleg részeg? Mivel egyre több hülyeség árad a szádból… - fújtat.
- Ebből most van elegem… - lépek mellé és egy pofont adok neki. – Min, egy értékes barátom, Luhan a szomszédja volt, persze, hogy tudok róla dolgokat. És te… meg akarod tudni, hogy mit rejtegetek oly nehezen előled? – gyűlnek könnyek a szemembe. – Jung Yong Hwa. – veszek egy mély levegőt. – Szeretlek. – szorítom össze szemeim, és próbálok nem sírni.
- Chaerim?  - jön hátulról egy hang, amit azonnal felismerek. Luhan az.
- Idehozom a kocsit. – jelenti be Jay, és eltűnik az éjszaka sötétjében. YongHwara pillantok, aki némán s döbbenten áll.
- Nem gondolod, hogy… már késő? – nyel, s szemeiben könnyek jelennek meg.
- Nem. Ha rajtad múlna sose lenne késő… - mosolyodik kicsit el.
- Köszönöm. – húz magához, és szorosan átölel. Értetlenül pislogok a vállán, s érzem, hogy sírni kezdek. – Köszönöm, hogy szerettél. – mondja akadozó hanggal.
- Miről beszélsz? – kérdem szipogva, s elenged.
- Ezt… - kutat a zsebébe, majd egy dobozt nyújt át a kezembe. – Mindig is neked akartam adni. – vágja zsebre kezeit. Egy kis hezitálás után kinyitottam, s egy gyönyörű nyaklánc volt benne, aminek medálja egy nyúl volt. Önkéntelenül is elmosolyodom, de újra csak keserű könnyek gyűlnek a szemembe. – Viszlát, Chaerim. – biccent, s elindul az ellenkező irányba. Tessék. Másodszor nézem végig, ahogy hátat fordít nekem és eltűnik. De talán, most már mindent sikerült tisztáznunk egymás között.
- Viszlát? – kérdezek vissza értetlenül magamnak.
- Ez a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy nem szeretünk többé. – lép mellém Luhan, s összefonja ujjainkat.
- Luhan, sajnálom… - fordulok vele szembe, s lehajtom a fejem.
- Semmi baj, sose voltam az a féltékeny típus. – vet rám ez ezer wattos mosolyt. – Ami az enyém, az az enyém, nem? – nevet.
- Azért ne bízd el magad.  – mosolygok rá.
- Miért, van még más is? – kerekednek ki a szemei.
- Hmm, az legyen titok. – kacsintok rá.
- Noooooooonaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! – fújja fel arcát, mire elnevetem magam.
- Aigoo, hogy lehet, valaki ennyire aranyos. – kócolom össze a haját megint.
- Hé, ne az öcsédként kezelj! – duzzog.
- Akkor, hogyan kellene? – döntöm el kicsit a fejem jobbra. – Mondjuk van egy ötletem… - kuncogok, s lágyan megcsókolom az út kellős közepén. – Na, jobb már? – vigyorgok rá.
- Sok mindent kell még tanulnod tőlem. – nyal végig alsó ajkán, s elindul balra én meg csak nagyokat pislogva néztem utána.
- Tanulni? – pislogok tovább, és egyre groteszkebb ábrázatom lesz. – Ez is ilyen férfi duma? – indulok meg Luhan után, még mindig döbbenten.
- Lehet. – fordul vissza, s ölt rám nyelvet.
- Shicha… - vetek rá egy lenéző pillantást és gyors léptekkel indulok meg a kocsink felé, s mielőtt még beszállhatna, elindulok.
- E-Ez is most komoly? – kiált utánam, mire megállok, s megvárom, míg beér.
- Na, ne durcázz annyit… - csípem meg az arcát.
- Jobb lesz, ha most félre állsz. – teszi karba kezeit.
- Miért? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Mivel nem tudok várni addig, amíg hazaérünk. – int felém egy perverz vigyort.
- Istenem, te sose változol… - hitetlenül rázom meg fejem.
- Kellene? – hajol közel hozzám.
- Isten ments, jól van így… - kuncogok, s megcsókolom.

YongHwa POV*

- Minden rendben van? – kérdezi Jay halkan.
- Az útra koncentrálj. – mondom.
- Figyelj, ha ennyire nem érdekel a dolog szívesen nekimegyek egy kamionnak. – ironizál.
- Te mégis, hogy lennél, ha a lány, akit szerettél éveken át, random közli, hogy szeret? – kérdezem vissza cinikusan.
- Valószínűleg elkönyvelném magamban, hogy eszméletlenül király vagyok. – vigyorog elégedetten.
- Miért is számítottam komoly válaszra? – vágom fejem az ablaknak.
- Hé, nem azért van takarítva, hogy a te gond sújtotta koponyád tartsa. – néz rám szúrósan.
- Hagyj már lógva… - sóhajtom.
- Oké, oké. – adja meg magát. - Viszont, azért meg kell hagyni, király távozás volt. – nevet fel.
- Tőled tanultam. – vágok egy fancsali mosolyt.
- Másképp nem mondtam volna rá, hogy király. Amúgy, gondolom a mondandóm halasszuk holnapra, és akkor, majd hárman együtt mindent megbeszélünk. Rendben? – pillant felém, majd rögtön vissza az útra.
- Leköteleznél. – ráncolom homlokom.
- Egyébként, aludhatnék nálad? Mivel az ügynökség látni sem akart, miután felszívódtam… - forgatja szemeit. – És, mivel jó barátom vagy évek óta… Miért is ne hagynád a barátodnak, hogy nálad héderezzen? – pillant felém.
- Jó, csak fejezd már be a hegyi beszédet. – morgok rá. – Mondjuk hazáig.
- YongHwa, már rég megjöttünk… - mondja nem törődően és elindul az ajtó felé. Egy kis csend után én is utána indultam, majd tisztáztam magamban, hogy nála maradtak a lakáskulcsaim.
- Én lefürdök. – szólok be a konyhában matató Jayre.
- Te, mi ez a dög a hűtőnél? Azt hittem utálod őket… - morogja, ő sincs vele másképp.
- Nem az enyém, Miné, de ha már ott jársz rakj már ki neki kaját… - vonom meg a vállam és elindulok az emeletre lefürödni.

Jay POV*

Nem válaszoltam, csak úgy tettem, ahogy mondta, bár közben rájöttem, hogyha csak levágom elé a konzervet nem fogja tudni kinyitni magának. Egy órás gondolkodás után úgy döntöttem, hogy leguggolok és lehúzom a kajás tetejét. A macska kikerekedett szemekkel nézett rám, ami kis idő múlva idegesítővé vált.
- Van körmöd és nem tudod használni, hülye vagy te? – mutogatok a levegőbe és beszélgetést kezdeményezek.
- Meow. – jön a válasz.
- Á, szóval én vagyok a hülye, mert hozzád beszélek… - rakom le elé a konzervet.
- Meow. – ismétli.
- Tudsz valami mást is mondani, cseszd meg? – nyitom ki a hűtőt egy sörért. Háh, tudtam, hogy még tart magánál.
- Meow. – hallom lentről megint a macska hangját.
- Meow. – mondom én is unottan, mire oldalra döntött fejjel méreget.
- Mi a fasz? – tolom arrébb a lábammal a fehér szőrpamacsot és ledobom magam a kanapéra. – Macskák… - nyúlok a távirányítóhoz és elkezdem kapcsolgatni a csatornákat. Már tíz perce néztem valami szuper nyálas spanyol drámát, mikor YongHwa is megérkezett mellém, kikapva kezemből a sört és egy húzásra felhajtotta. – Ennyire rossz? – terelem rá figyelmem.
- Miért örülnöm kellene? – dönti hátra a fejét.
- Végülis megtudtad, hogy igazából szeret. A helyedben örülnék. – vonok vállat.
- Az te vagy. Mint az is, ha veszekedsz a barátnőddel, akkor csak lecseréled. – forgatja a szemeim.
- De bejön. – dobok be egy sármos mosolyt.
- Nálam nem. – néz rá komolyan.
- Kár. – vonok ismét vállat. – Lehetett volna egy jó estéd… - fújtatok.
- Eléred, hogy kivágjalak. Nem vagyok meleg, nem hiszem, hogy lefeküdnék veled. – magyarázza. Hinni a templomban kell öcskös.
- Nagy kár, tényleg nagy kár… - próbálom nem elröhögni magam.
- Elment az agyad fél doboztól? – lök oldalba.
- Én csak felajánlottam valamit, egy régi barátnak. Most még egy melléfogás már nem számított volna. Legalább velem nem úgy néznél ki, mint a mosott szar! Tudod szar hallgatni… - mondom.
- Az a mázlid, hogy túl álmos vagyok ahhoz, hogy felfogjam a szavak jelentését. Ledőltem. A szekrényben találsz takarót, a kanapét ki lehet húzni. – irányít el, s eltűnik. Én sem maradtam fent sokáig, mivel még lesz holnap egy-két elintéznivalóm, mint példának okáért a Zinger nevezetű lánnyal meginni valamit. Miért is mentem bele a pillanat hevébe? Már késő bánkódni, elmegyek és kész. A nő akkor is nő marad, ha nő. Ezt már megtanultam. És értsétek úgy, ahogy akarjátok. Kivettem a szekrényből a takarót, ledobtam magamról a ruháim, s örömmel fogadom, hogy a szekrény alsó dobozába még mindig megvannak a ruháim. Igen, eredetileg mi ketten laktunk itt, mikor még azt hittük, hogy egy bandában esetleg duoként debütálunk. De a főnökök másképp gondolták. Pedig nálunk nincsen a világon jobb zenei páros. Ezekkel a gondolatokkal kikapcsolva a tévét, egy pólót felvéve és boxerban ledőlve a kanapéra aludtam el, egy csodálatos álommal karöltve.

HwaRim POV*

Reggel arra ébredtem, hogy eszméletlenül sajog mindenem, és, hogy erős karok fogságában vagyok. Az erős karok tulajdonosa már ébren volt és úgy vigyorgott rám, mint a vadalma.
- Jól vagy? – kérdezi.
- Voltam jobban is… - ülök fel. – Mennyi az idő? – keresgélek órát, de nem találok.
- Reggel tíz és a bátyám már kiidegelt a hívásaival és közölte, hogy idejön és ha kell pucéran, de hazaráncigál, erre elküldtem melegebb éghajlatra. A kijelentésén kiborultam… - morogja.
- YongHwa nem tehet róla… de hívnál nekem inkább egy taxit? – nézek rá kérlelően.
- Szó sem lehet róla! –pattan fel én meg csak nagyokat pislogok rá.
- M-Miért? – kérdezem félénken.
- A magán kocsinkkal mész és kész! – mondja ellentmondást nem tűrően.
- D-de… - próbálok hadakozni, de komoly tekintete ellen elvesztettem a csatát. – Köszönöm. – mosolygok rá, majd felkapom a földről a ruháim és elkezdek visszaöltözni.
- UUUUUUUhhhhhhh és még fizetnem sem kell! – kuncog.
- Ya! – kiáltok rá. – Ne mondj ilyen hülye dolgokat… - nevetek fel.
- Jó-jó… - forgatja a szemit. – Felveszek pár értelmes ruhát és elkísérlek. – tipeg kifele és csend telepszik a szobára. Felvéve a ruháim rutinos mozdulatokkal szlalomozok át a ruhákon a konyháig, onnan a hűtőből szerezve valami frissítőt, s sajnálatosan nyugtáznom kell, hogy a hűtőben csak két doboz tojás van, és vagy tíz, tizenöt energiaital. Elkezdtem kutatni a szekrényekben, de csak tészta volt. Megadóan sóhajtottam az ürességtől, és a testembe nyilalló fájdalmaktól. Már nem féltem, próbáltam, úgy felfogni, hogy ez az egész csak álom volt Yoseobbal. Jó, mondjuk biztos, hogy innentől kezdve kerülni fogom. Utolsó próbálkozásként kinyitottam a mélyhűtőt, amiben csodának csodájára, vagy annyira mégsem, semmi sem volt! Újabban sóhajtottam, majd kivéve a tojást és a tésztát leraktam őket az asztalra.
- Te meg mit művelsz? – néz rám szúrósan Hyosung.
- Főzök. – vonok vállat.
- Azt látom, de miért? – vág hülye képet.
- Éhes vagyok, és csinálok nektek is valamit. csak tíz percet kérek. – zárom is le ennyivel a beszélgetést. Nem pepecseltem sokat, a tésztát és a tojást külön-külön megcsináltam, majd a végén egybeborítva őket összekevertem.
- Ez mi? – kérdezi.
- Ez, kérlek SECRET ala éppen, ami a hűtőben van tojásos tészta. Itt van két nagy adag. Az egyiket a hűtőbe rakom, a másik a mienk. – teszem is azt, amit mondtam. – Mehetünk? – nézek csodálkozó barátnőmre.
- Ezt te meg akarod enni? – indul meg kifele, miközben más szavakkal, de leszólja főztöm.
- Legközelebb legyen kajátok. – húzom fel az orrom, és nagy lendülettel nyitom ki az ajtót.
- Jogos… - morogja, s ennyivel lezárja a „vitánkat”. A lifttel hamar leérünk a mélygarázsba, ahol egy fura fazon beinvitál minket az autóba. – Te azt komolyan megeszed? – hitetlenkedik.
- Szerinted vicceltem? – csodálkozom, s felnyitva a doboz fedelét a kezembe véve a csomagolt pálcikákat enni kezdtem. – Hmmm… Ahhoz képest, hogy csak tojás meg tészta… finom… - nyammogok. – Kérsz? – tolok Hyosung felé egy hatalmas adagot. Válaszát meg se várva tömöm be a szájába az adagot, s szemei lassan csillogni kezdenek. – Finom, mi? – aprót bólint, mire középre rakom az edényt.
- Köszönöm az ételt! – csapja össze a kezeit, s kézzel kezd el enni, amin megint csak nevetnem kell.
- Tudod… Hoztam még egy pálcikát. – nyomom kezébe, mire teli szájjal elátkoz, de mivel nem értettem nem szenteltem rá nagyobb figyelmet. Az autó perceken belül megérkezett a házhoz, s hasam görcsbe állt. – Félek… - fogom meg Hyosung kezét.
- Nyugi, a bátyám hülye. Menj előre, még telefonálnom kell egyet az ügynökségnek. Tudtam, hogy valamit elfelejtettem… - vágja magát fejbe.
- O-oké… - bizonytalanul de elindultam. Lenyitottam a kilincset és óvatosan körülnéztem. Sehol senki. Leraktam a cipőim a többi mellé, és beljebb lépdeltem. Konyha. Tiszta. Nappali. Szokatlanul tiszta. Táskám éppen leraktam volna az egyik puffba, mikor fentről zajt hallottam. A lépcső felé irányítottam minden figyelmem és bátorságom, de minden hiába. Már éppen sikítani készültem, mikor valaki hirtelen eltakarja a szemem és megfordít, mivel nekiütközök mellkasának. Ez az illat…
- YongHwa… - pillantok fel rá ijedten.
- Bocs Min, nem tudtam, mikor jössz haza. – vágja a fejemhez Jay.
- Nem megmondtam, hogy embereld meg magad? Örülnék, ha a pucér magaddal elindulnál felfele és felöltöznél. – morogja megmentőm. Bár, igazából még szívesen csodáltam volna.
- ÓÓ te úristen, tégy magadévá! – vigyorog kajánul a negyedik hang tulajdonosa.
- SungJeon! Jay! Húzd már fel a beled! – ordítozik YongHwa.
- Ugyan, szeretnéd te még ezt a testet a tiédnek! – érződik Jay érces hangja.
- Na most már komolyan vonulj fel te pöcs. – forgatja a szemeit megadóan YongHwa.
- Rendben. Álmodozz csak tovább, YongHwa. – mondja lányos hangon, majd minden szégyenérzet nélkül elvonul.
- Erről eszembe jut, hogy reggel megcsodálhattam Min csodálatos domborulatait. – nyögi be unottan HyoSung, mire YongHwa szemei a háromszorosra tágulnak.
- Bizony, és egy fillérembe se került. Ráadásul a mellei, ekkorák voltak… - mutatja groteszkül, mire YongHwa nem tudja hova rejtse vörös fejét.
- YAAAAAAAAAAAADAAAAAAAA! – csapok rá YongHwara táskámmal, HyoSungra meg gyilkoló tekintettel pillantok.
- Szóval a mi kapcsolatunk előrébb jár a tieteknél. – nevet. – Na, de én megyek. Sziasztok. Jay, te meg ne merd eljátszani a találkozód. – kiált fel, s ugrándozva távozik.
- Akarom én tudni? – térít vissza a valóságba YongHwa
- Nem igazán. – rázom buzgón a fejem.
- És hol voltál? Tudod mennyire megijedtem, mikor nem voltál itthon? – néz rám gondterhelten.
- Sajnálom, csak már késő volt… - hajtom le fejem. Nem mondhatom meg. Nem. Nem, és nem.
- Biztos csak ez az ez oka van? Elég, nyomottnak tűnsz… - tűr el egy tincset az arcomból.
- I-Igen… Minek hazudnék? – mosolygok rá zavartan.
- Nyilvánvalóan, hogy titkolj valamit. – ejt el egy huncut mosolyt, s közelebb hajol. – Mit titkolsz? – búgja ajkaimba, s közelségétől megrémülök egy kicsit.
- Semmit. – kelek ki hirtelen a székből, s a konyhába indulok. – Ne legyél ennyire közel… Nem a barátnőd vagyok. – mondom ridegen, s ő utánam jön.
- De lehetnél. – teszi a szépet.
- YongHwa, nem akarom elveszíteni a munkám. – mondom.
- Én meg a gyomrom tartalmát. – sétál el nyugodtan el közöttünk Jay.
- Hogy te itt vagy… - kap észbe YongHwa.
- Köszönöm a figyelmet, most viszont csomagoljatok édeseim, mert nyaralni megyünk! Hozzátok a SECRET-es lányokat is és a bandád többé tagját.
- Hogy mi? – döbbenünk le egyszerre.
- Hallottátok! Irány Hawaii, s meghagyjuk későbbe az üzletet. Vedd afféle testvéri üdvözlő partynak.
- H-Hawaii? – pislogok még mindig értetlenül.
- Mi van más süket vagy? Szabadon stírölhetitek egymást. Na, pakolás. – lök meg minket, majd mint, aki jól végezte dolgát lép ki a házhoz.
- Ugye te is hallottad? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.
- Igen… - bólogat lassan.
- Hawaii? – nyomatékozom.
- Igen. – bólint ismét.
- Pakoljunk? – vonom fel szemöldököm.
- Miért ne. – von vállat, s mindketten megindulunk a szobánkba.

9. Fejezet

HwaRim POV*

- Yo… - próbáltam volna válaszolni, de türelmetlen volt, és újból ajkaimra mart, de most már hevesebben, és egyre érzéketlenebbül. Ott harapta az ajkaim, a nyelvem, ahol csak érte. Próbáltam eltolni magamtól, hogy levegőhöz jussak, és ne zöldüljön be a fejem, de csak akkor akaszkodott le rólam, mikor nyakamon nyalt végig, és csókokkal halmozta el azt. – Yoseob… - nyögök fel, és karjaim a nyaka köré fonom.
- Megkaphatlak? Igaz? – löki felem fölé kezeim, és leszorítja a kezeim.
- E-Ez fáj… - mozgolódok kicsit.
- Megkaphatlak, ugye? – suttogja a szavakat.
- Engedd el előbb a karom, fáj. – mondom határozottan, de csak még jobban összeszorítja őket.
- MEGKAPHATLAK TÉGED TE ISTENVERTE RIBANC?! – ordít rám hirtelen, mire teljesen megszeppenek.
- M-Mi? – pislogok rá ijedten, de nem válaszol, csak letépi a ruhákat, amit adott, és a fekete csipkés fehérneműmet vizslatja.
- Tizenkét év… Tudod mennyire fárasztó volt, tizenkét éven át erre várnom… ahogy egyre jobban rájöttem a dolgokra… - szakítja le rólam a melltartót és kezeivel masszírozni kezdi azokat.
- Yho… Yhoseoob… - nyögök fel. – H-Hagyjd abba… - suttogom.
- Nem, nem fogok leállni, addig amíg kegyelemért nem könyörögsz, azt akarom, hogy tudd, mit éreztem ennyi időn át… - suttogja fülembe, majd rá is harap arra, nem éppen gyengéden. – Kibaszottul dögös vagy… - morogja ajkaim előtt, majd újra megcsókol. Én már nem csókolok vissza, de ajkaim akaratlanul is szétnyílnak utat engedve nyelvének.
- Engedj… el… - lököm el magamtól, de azonnal visszaült csípőmre és kezeimet két oldalra fogja.
- Majd ha végeztünk… - ránt egyet karomon, amitől elfolytok egy kisebb sikolyt.
- Yoseob… - gyűlnek könnyek a szemembe.
- Ez az, sírj csak… - nevet fel, és végighúzza egyik kezét a hasamon, kicsit felkarcolva azt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és felvett egy hegyes bögre darabot.
- Mit akarsz azzal? – kérdeztem elfúló hangon.
- Csak érdekesebbé teszem a dolgokat… - szótagolja, és ott, ahol előbb kezét húzta végig, most a bőrömbe vágja a bögre darabot és úgy húzza azt végig. Síkitok, sírok, és csak imádkozok, hogy egy rossz álom legyen, de nem az. – Nem hallják, elmentek… - lök egyet csípőjén, mitől megérzem merevedő férfiasságát.
- Yoseob… ez fáj… - szipogok. Könnyeimtől már semmit sem látok. Kezemen már érzem a saját vérem… Miért? Miért történik ez? Yoseob újra a melleimmel kezd játszadozni, míg egyiket masszírozza, a másikat nyelvével és szájával ingerli. – Ah… engedj el… kérlek… nem akarom… - makogom.
- Ennyire türelmetlen vagy? – fordítja vissza, a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A hasamon a seb… ég, és ahogy hozzáér Yoseob felsőtestéhez még csíp is.
- Hagyj… - nyöszörgöm.
- Jó, sietek drága Min. – mosolyog, miközben arcomat simogatja. Testem remeg akár a kocsonya. Meg fog erőszakolni, igaz? Alig, hogy kimondtam magamban ezeket a gondolatokat gyorsan lehúzza rólam a csipkés bugyit és elégedetten végignyal ajkain. – Valaki nedves… - kuncog. Nem látom tisztán az arcát, a könnyeimtől teljesen elhomályosult a látásom, csak próbálom kivenni a körvonalakból milyen lehet. Mozogni kezd, ez annak a jele, hogy levette a boxerét és bármelyik percben megerőszakolhat. Egyedül vagyunk a házban, nincs erőm, elfutni. A hasamon vérzik a seb, és a kis szoba sötétje egyre ijesztőbbé válik. Semmi sincs rajtam, csak a könnyeim és a vérem. Ezek az egyetlen dolgok, amik most beborítják hófehér testem. Ezekből a gyászos gondolatokból egy irtózatos fájdalom rángat vissza a valóságba.
- YOSEOB! – pattannak ki szemeim és felsikítok, könnyeim még jobban megerednek és hátába vágom körmeim. Yoseob teljes méretével belém hatolt. – EZ FÁJ! YOSEOOOOOOOB! – ordítok fájdalmamban és csak a levegőt tudom kapkodni, miközben egyre több véres csíkot hagyok a hátán. De nem áll meg ezzel, gyorsan mozog bennem és erőseket lök. Teljesen szétszakadok, de ennek egyáltalán nincs jó értelme.
- Ez olyan remek érzés… - mar ajkaimra. – Vérzel odalent is. Hát tényleg én lennék az első? – nevet fel. – Annyira gyönyörű vagy… - suttogja és nyakamon kezdi szívogatni a puha bőrt, miközben egyre gyorsabban mozog. Igaza volt. Igen ő nekem az első, de bárcsak ne lenne. Bárcsak ne lenne olyan dolog, mint a szüzesség…
- Y-Yoseoob… - nyögöm erőtlenül. – Fej—ÁÁHHH.. YO..seob… ÁLLJ MÁR LE! – ordítok fel megint, ahogy mélyen belém löki magát.
- Gyönyörű… - nevet fel újra, és csípőjét egyre szabálytalanabbul mozgatja. Kezével elkeni a vérem az egész felsőtestemen, és csak kéjesen nyög a levegőbe. – Végre, el sem hiszem, hogy megkaptalak. – suttogja fülembe, és egyből leesik, hogy mire gondol.
- Yo-Yoseob NE MERJ BELÉM ÉL--..! – már túl késő volt… Hímtagja teljes tartalmát belém lövellte. Undorító érzés volt. Undorodtam Yoseobtól, aki csak jólesően sóhajtozik rajtam. Direkt csinálta. Könnyeim még mindig nem álltak el, mindenem sajog és lihegek. Levegő után kapkodok, hogy ne fulladjak meg könnyeimtől. Utolsó erőmből lelököm magamról az extázisban lévő Yoseobot, és megragadva az első tárgyat, amivel körbecsavarhatom magam botladoztam el remegő lábakkal az ajtóig. El akartam szaladni, de nem ment… Erőtlenül mentem a lifthez, és nyomtam meg a nyolcadik emelet gombját. Szó szerint úgy estem ki a liftből, és az ajtóig a föld segítségéig jutottam el. A kilinccsel felhúztam magam és a csengőre nyomtam az egész testem. Könnyeim elapadtak, már csak a fájdalmat éreztem, és azt, hogy lábaim már nem bírják tovább. Remegő kezekkel szorítottam magamhoz az anyagot, mígnem kinyílt az ajtó.
- ÚRISTEN! – sikít fel Zinger és azonnal utánam nyúl és behúz az előszobába. – Úristen… - rázogat Zinger. – J-Jól vagy? Min?! El ne ájulj…. – próbálja visszafojtani könnyeit.
- JiEun engedd teli a kádat. – szólal meg nyugodtan Hyosung, és leguggol mellém. – Hadd lássalak. – nyúl felém, de karjai ugyanúgy remegnek, mint az enyéim. Kiteker a fehér anyagból és döbbenten néz rám. – Mi ez a seb a hasadon? Zinger, kötszert azonnal! – ordítja a megszeppent lány képébe, de azonnal elindul. Hyosung tekintete egyre lejjebb vándorol és arcára kiül a düh, és az aggodalom. – Ki csinálta ezt veled? – kérdezi, miközben felsegít, és a fürdőben beleültet a vízbe. Nem tágít tőlem egy métert se, ledobja magáról a ruháit és beleül a kádba, majd óvatosan kezdi rólam törölgetni a vért.
- Jól vagy? – kérdezi, s kezével letörli a vért az arcomról, közben a többiek is bejönnek. – Hülye kérdés… bocsánat… - próbál mosolyogni.
- Yoseob… - bukik ki belőlem ez az egy szó, és megint sírni kezdek.
- Shhh…. Semmi baj… - ölel át, majd szivaccsal elkezdi törölgetni a karjaim.
- Készítek egy kis teát. – megy ki JiEun. Zinger aprókat lép, az ő lábai is fel akarják mondani a szolgálatot, de segíteni akar, és felköti a hajam.
- A nyakad… - dadogja.
- Nagyon fáj? – kérdezi Hyosung. – Válaszolj kérlek. – kérlel.
- A seb… - suttogom, szinte alig hallhatóan. – Miért? – nézek rá üres tekintettel.
- Nem tudom… - rázza meg a fejét. – Menni fog egyedül a többi? – kérdezi anyáskodva, csak bólintok. Kiszáll, betekeri magát egy törölközővel, de nem megy el. Én csak ülök és nézek ki a fejemből. Jó érzés, hogy a meleg víz mindent lemos rólam. Minden mocskot, amit az elmúlt fél órában szereztem. Kiemelve a kezeim a vízből, rá kellett jönnöm, hogy még mindig remegnek. Szipogva mostam le magam, majd segítséggel kiszálltam a kádból. Nem tudtam megszólalni, nem jöttek ki hangok a torkomon. Még mindig nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Zinger és Hyosung óvatosan törölték le rólam a vizet, figyeltek, hogy ne fájjon. Miután száraz lettem, kötszerrel betekerték a hasamon a sebet és felöltöztettek. Kitámogattak a kanapéig és a kezembe adtak egy bögre teát, ami majdnem kiborult, annyira nem tudtam irányítani a testem. Néma csöndben ültek mellettem. Mindhárman dühösek voltak. Sunhwa most valahol máshol volt.
- Most azonnal átmegyek, és megverem Yoseobot. – ütögeti dühösen ökleit.
- Ne… - mondom tömören.
- Miért? Megerőszakolt, az ég szerelmére! – rivall rám, mire még jobban összehúzom magam. – Ne haragudj. – ölel át. – Még mindig remegsz… - állapítja meg.
- És, YongHwanak nem kellene szólni? – veti fel Zinger.
- Ne… Ha megtudja… - ölelem át térdeim. – akkor nem fogja annyiban hagyni. – motyogom.
- Félted? – bólintok.
- Csókolóztatok már? – szól közbe Hyosung, mire megint csak bólintok. – Tetszik neked? – néma csönd.
- Nem tudom. – mondom nemes egyszerűséggel.
- Azért felhívom, hogy ma nálunk alszol, oké? – néz rám, mire megint csak bólintok.
- Kérsz valamit? – szólal meg végre JiEun is.
- Teát… azt hiszem… - nyújtom feléje a bögrém, ő elveszi és kimegy, majd Hyosung követi a telefonjával a kezében.
- Biztos ne kínozzam halálra? – ül le mellém aggódva Zinger.
- Biztos. – mosolyodok kicsit el.
- Megyek, és rendet pakolok a vendégszobába, megint szétszórtam a ruháim. – nevetgél és ő is eltűnik. Nem tudom hány perce élvezhettem a csendes magányt, mikor valaki kopog. Torkom a szívemben dobogott, nagyon reménykedtem, hogy egyik ismerősömnek sem támadt kedve idejönni, főleg nem Yoseobnak. Zinger kiugrál a szobából, és kicsit elgondolkodva ajtót nyit. Halk sutyorgást lehet hallani a bejárati ajtó felől, majd egy „rendben, gyere”-t, és az idegen megjelenik a nappaliban. Egy férfi volt az. Nem ismertem. Öltöny volt rajta, ezért végképp nem tudtam hova tenni. Elém lépett, majd meghajolt, közben a többiek is furcsa szemmel méregették az idegent.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavarok, te vagy HwaRim, igaz? – mosolyog rám, mire csak bólintok. – Beszélhetnék rólad valamiről? Vagyis több mindenről, ami nagyon fontos. – mondja komolyan, ismét bólintok, majd helyet foglal mellettem.
- Mi a neved? – kérdezem, de nem igen akar rá válaszolni.
-Gondolom tudod, hogy anyád második házassága, Yang Bong Sukkal válásban végződött. Én ennek a férfinak ez eltitkolt fia vagyok. Vagyis az egyik. Azt kell tudni apámról, hogy piszkosan játszik és bármit megtesz a pénzért. Mint például eldobta a másik fiát, Yang Yoseobot. – mondja egyszerűen.
- Y-Yoseob… apja az é-én…? – dadogok, és ha lenne erőm pánikolni kezdenék.
- Igen, ha jól informáltak, gyerekkori barátok vagytok. – mondja.
- Ez nem igaz. – mondom hidegen.
- Mindegy. Egy kérés miatt jöttem hozzád. – folytatja.
- Mi lenne az? – kérdezek rá, kezd érdekelni a dolog.
- Vedd át apám cégét. Jelenleg, én nem tehetem meg. Szerinte hátba támadnám őt, ezért nekem esélyem sincsen erre. Mondjuk tökéletesen igaza van, sose tűrtem az ő kis játékait, főleg, amikor ártatlanokat is belekever, mint például a lányát, Park Ji Ra-t, aki jelenhelyzetben a húgom. Amióta elvesztette az emlékeit, apám hercegnőként kezeli, s lehetetlenné teszi, hogy visszaemlékezzen a régi dolgokra. – folytatná tovább.
- Ji Ra nála van? Annál a kis hazug, pedofil köcsögnél? – borultam ki.
- Igen, nála… nálunk. Csakhogy előlem el van zárva… Ha elindulsz átvenni a céget, tudnod kell még két dolgot. Egy. Ji Ra, és Yoseob, aki a napokban jött rá, hogy az apja él, az ellenségeid és versenytársaid lesznek egyszerre. Eközben mindent el kellene követned, hogy a nővéred visszaemlékezzen. Kettő. Minden megengedett. – gondolja befejezettnek mondandóját.
- Higgyük is el? – jön a flegma kérdés Hyosungtól.
- Nincs más választása. Egyedül akartam megoldani a dolgokat, nem akartam eredetileg belerángatni HwaRimet, de másképp nem fog menni. – mondja zavartan.
- Hívj Minnek. – mosolygok rá.
- Na de MIN! – szólnak rám egyszerre a többiek.
- Nincs semmi Min… Na, és mivel is foglalkozik a cég? – kérdezek rá.
- A világhíres, országszerte megtalálható kávégyár központja, a „P Caffee”, ami annyit tesz, hogy tökéletes kávé, tökéletlen emberek kezéből. – magyarázza.
- És, azt mondod… Yoseob is benne van a dologban? – vigyorodok el.
- Igen, minden bizonnyal el fogja vállalni. – von vállat.
- Ugye nem…? – kezd bele a kérdésbe JiEun.
- De! Ezek után szerintetek csak úgy hagyni fogom magam, mintha mi sem történt volna, játszva a hülye gyerekkori picsát? – állok fel, de lábaim nem túl erősek, így azonnal összerogyok, de az ismeretlen ismerős elkap. – Köszönöm… - bágyadtan rámosolygok.
- Szabad tudnom mi történt? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Minden. – válaszolom.
- Ahha… - mosolyog rám kissé rosszfiúsan.
- És, most, hogy bizalmamba fogadtalak, elárulod a neved? – ültet vissza a kanapéra.
- Jay Park. – mondja, és hirtelen kínos csönd telepedik le közénk, aztán csak arra leszünk figyelmesek, hogy Zinger egy párducot megszégyenítő gyorsasággal suhan be a szobájába, kifele dobálva a magazinjait, majd a kezében az egyikkel visszatér.
- E-Ez a Jay Park? – mutogat a címlapra.
- Van rajtam kívül más is? – nevet fel. Istenem, de édesen nevet…
- H-Hát… - motyogja vörösen Zinger.
- Hyosung segítenél egy kicsit… leszeretnék feküdni… - siet mellém, és szó nélkül felhúz.
- Akkor én mennék, csak megadnám a számom… - pislog rám értetlenül.
- Ugyan-ugyan. Maradj nyugodtan, ígyál meg egy teát, Zinger úgyis megszerzi a számod. Hát nem látod ezt az elszánt tekintetet? – kuncogok. – Ez a tipikus „vadász és zsákmánya” ala Zinger egy cipőboltban. – vörösödik el az említett, én meg egy „A többit megbeszéljük máskor. Jó éjt.” monológgal távozok a nappaliból, Hyosung pedig segítőkészen lerak az ágyra.
- Biztos ne csináljak semmit? – utal a fiúkra.
- Csak… aludj velem, jó? – mosolygok rá.
- Persze. – mosolyog vissza, majd bevágja az ajtót, és leoltja a fényeket. Már csak az ablakon süt be a hold fénye. Hyosung a hátam mögé fekszik, átfogja derekam két kezével és eldönt. – Puha vagy… - dörgölőzik hátamba, mire felnevetek.
- Te meg macska… - jegyzem meg halkan.
- Csak szeretem a puha dolgokat… - kuncog. – Jó éjt. – mondja.
- Jobbat… - mosolyodok el kissé keserűn, és lehunyom szemeim.

YongHwa POV*

Viszonylag minden rendben volt mindenhol leszámítva azt, hogy majd elalszok, és fogalmam sincs mikor ütközök össze egy másik autóssal. Vajon Min alszik, vagy fent van és engem vár, hogy biztonságban hazaérjek? Jó lehet túlzásba viszem a fantáziálgatást, de ez alatt a pár nap alatt mondhatom, hogy megtetszett. Mikor hazaértem, azt kellett tapasztalnom, hogy egyedül csak én vagyok a lakásban. Na meg az a dög. Ledobva a cipőm a legközelebbi sarokba, becsoszogok a konyhába és a hűtőben kezdek kutatni. Van itthon minden. De a kérdés az, hogy ebből a mindenből mit tudok megcsinálni. Lényegében semmit. A választásom, az egyik szekrényben lévő, tasakos ramenre esett, így bevágtam azt a mikróba. Feltekertem az időzítőjét három és fél percre, majd leültem a kanapéra, de mielőtt bekapcsolhattam volna a TV-t, megszólalt a telefonom.
- Mégis mi olyan fontos, hogy… - pillantok az órára. – Este tizenegykor zavarj. – morgom.
- Ugyan, úgysem aludtál. – nevetgél a vonal másik végén Hyosung. – Viszont, most komolyan. – köhög. – Min, ma nálunk alszik. – jelenti be.
- Miért? – kérdezek vissza.
- Mert, és pont. – mondja flegmán.
- Hyosung, történt vele valami? – aggodalmaskodok, de a telefon másik végén lévő néma csönd még nagyobb aggódásra késztet, végül megszólal.
- Ja, bocsi, csak valaki jött, és nem ismertem fel, ezért azt néztem. Ööö, izé. Nem történt semmi, csak kicsit összezuhant a meetingtől, ami órákig tartott, aztán volt egy találkozója, aztán volt benne Yoseob is, meg… meg.. majd holnap látod, szia! – nyomja ki.
- Yoseob? Hé, Hyosung… Hé… - dobom le magam mellé a telefont. – Yoseob? – hitetlenkedek. Megint visszanyúlok telefonomért és Mint kezdem hívni, de a telefonja ki van kapcsolva. Ezután próbálkoztam Yoseobéval, ami fogalmam sincs miért van meg, de ugyanúgy vakvágányra futottam. A kajám már rég készen van, de még mindig csak megrökönyödve ülök a kanapém, mikor az az átokverte szar megint megszólal, kivételesen ismeretlen számot jelezve.
- Mi a fasz van? – morgok bele.
- Jung YongHwa? – kérdezi a másik oldalról valaki.
- Igen. Mi van? – morranok.
- Ha jól tudom, a te menedzsered Min. – mondja nyugodtan.
- Igen, de te ki a faszom vagy? – leszek egyre idegesebb. Miért jön mindenki Minnel?!
- A bátyja, és szeretnék veled beszélni. Lehetséges lenne? – kérdezi nyugtalanul.
- Valami baj van Minnel? Történt valami? – idegeskedek.
- Nem tudom magam se. De holnap találkozhatnánk? – kérdezi.
- Ahhoz előbb a nevedet elárulhatnád… - válaszolom unottan.
- Ismersz te. Emlékszel? Még, a gimiben, nagyon cuki volt, hogy is hívták a srácot? – röhögi el magát.
-Jaebum? – kerekednek ki szemeim, bár ő ezt nem látja.
- Telibe. – röhög.
- Mi a halál volt ez a formális beszéd? – ordítom le a fejét.
- Jaj, már… ne nyávogj annyit, hanem, inkább kijössz a házadból és eszünk valamit? Én fizetem. – próbál lekenyerezni.
- Éppenséggel most ettem. – hazudok.
- Rament, mi? Na gyere már, nem halsz bele egy meghívásba. – erősködik.
- Nem, éppenséggel… jó, kimegyek… - nyomom ki és felkapva a pulcsim a fogasról lépek ki a házból. – Te meg mit keresel az ajtónál? – botlok el, de csak majdnem.
- Betörőset játszok, szerinted? – forgatja meg a szemeit.
- Szerintem, csak hülye vagy. – nevetek fel.
- Az a hülye ki is zárhat a lakásodból. – emeli magasba a kulcsaim.
- Azt meg mégis mikor…? – kapok utánuk és zsebre vágom.
- Mondjuk úgy, hogy kívül voltak… Hihetetlen egy cseppet se változtál. De azért nem hittem volna, hogy ilyen fura fétiseid vannak, minthogy női cipőt gyűjtesz. – néz rám furcsán.
- Most akkor kajálunk, vagy nem, mivel vár a ramenem. – nézek rá szúrósan, s elindulok az autója felé.
- YongHwa… - sóhajt.
- Mi van? – nézek vissza.
- Az ajtó…? – mutat rá, tárva-nyitva van.
- Tessék. – dobom a kulcsokat, ő elkapja, én pedig tovább sétálok.
- Sose fogsz változni… - von vállat, majd utánam jön és beül a volán mögé. – Hova vihetem a segged? – néz rám, és beindítja a motort.
- Csak válassz valamit, kilyukad a gyomrom. – morgom. – Egyébként mi is ez a hülyeség Minnel? – sandítok rá.
- Mi lenne? Az igazság, majd beszélünk róla, amikor eszünk. – több szó nem is esett köztünk az út további részében. Egy drágának látszó étterembe jöttünk, ami drágább, mint aminek hinnétek. Hát igen, ha Jay Park valakit le akar kenyerezni, azt ezer százalékban le is fogja.
- Tovább bámulod a kirakatot, vagy bejössz? Amúgy, bizarr látványt nyújtasz…. – nyitja ki az ajtót, majd belépünk rajta, de még mielőtt nekiállhatnánk enni, valakinek jönnie kellett. Illetve valakiknek.
- Annyeong! – integet hevesen a nem szívesen látott vendég.
- Eszünk négyesben? – ajánlja fel a másik újonnan jött.
- Most nem futsz el előlem YongHwa! – vigyorog rám gonoszan Chaerim.
- Jaaaaaaaaaaaaaaaaaay!~ - nézek rá szúrósan.
- Ne nézz rám, ez nem én voltam. – emeli magasba a kezeit.
- Éhen halok! – kiált közbe, azt hiszem Luhan, és csak úgy áttör kettőnk között, majd leül egy hátulsó asztalhoz. – Ha  nem jöttük, én nélkületek eszek. – mondja fenyegetőzve.
- Gyertek, ne várassuk meg… - kuncog CL és ő is odaül. Mi sem tehettünk mást, leültünk velük szembe, és néma csend telepedett be közénk.

Jay "félisten" Park

Szerzői hozzáfűznivaló: gihiiiiiiiiiiiiiiiii*ooooooooooooo* <3 XDDDDD

7-8. Fejezet

HwaRim POV*

- E-E-Ez mi? RinRin miért fogod Luhan kezét?! Neeeee… - siránkozok.
- Én is örülök… - ölel át jó szorosan.
- D-De miért? Luhan! Te megrontottad Luhant! – rázom Chaerint.
- Noona, nem kellett engem annyira kérlelni… - szakít el minket.
- De… Te nekem a drága szomszédom, a majdnem öcsém vagy. Tizenhét éves… és… és… - sóhajtok.
- És? – szólal meg a másik három, akit eddig figyelmen kívül hagytam.
- És miért nem mondtad, hogy visszajössz? – mosolygok rá.
- Noona! – ölel át. Az én kicsi Luhanomból férfi lett. – Noona, nagyobbak lettek?! – szakad el tőlem vigyorogva.
- Mégis mik? – nézek mindenkire értetlenül.
- A melleid! – jelenti ki vigyorogva, én meg csak halálsápadtan meredek előre. El is felejtettem. Luhant nem kell félteni, a lányokat kell tőle. Sőt még a fiúkat is. Kilépek karjai közül és CL kezét fogom meg.
- Minden elismerésem, hogy féken tudod tartani! – bólogatok hevesen.
- Ugyan, egyszerű volt. – mosolyog. – Viszont. – húz magához közelebb. – Ennyire ijesztő lennék? – bök a srácok fele.
- Nem, csak éppen ha hoztunk fel. De akkor, most nem is zavarunk. Menjünk YongHwa. – mire kimondtam, már el is tűnt. – Ne vedd a szívedre, még mindig gyerek.
- EunChan Unnie, sok sikert. CL, majd beszélünk. Luhan… Csak okosan. – nevetek fel, majd intek HyunJoongnak és én is távozok az épületből.
- Ugye egyenesen hazamegyünk? – nézek kérlelően YongHwara, s közben leveszem a magassarkúmat és mezítláb tipegek el a kocsiig.
- Igen, oda megyünk… - nevet. – Mint egy pingvin. – jegyzi meg.
- Nem kérek kommenteeeeet. – nyafogok, majd becsapom a kocsi ajtaját.
- Mi a baj? Dühösnek tűnsz. – kezd beszélgetésbe, és már el is indultunk.
- Letört a sarkam, hogy ne lennék dühös? És, Luhan is… ahhhww… - morgok.
- Tíz perc néma csönd? – kérdezi.
- Kérlek. – mosolygok rá, és egészen addig nem szólunk egymáshoz, amíg le nem parkol a ház elé.
- Arról nem volt szó, hogy Cheongdam-dongba jövünk! – esik le az állam. – Hiszen, ez, ez… ez nagy. Nagyon nagy, és… és ez óriási! – keresem a szavakat, de nem igen jön össze.
- Talán menj be és néz körül. – mosolyog rám, én meg azonnal berohanok. Vagyis berohannék. Nagy lendülettel vágom magam az ajtónak, ami a poén kedvéért zárva volt.
- Sssssssssszzz… Nem hittem volna, hogy ennyire feltüzelt a lakás. – nevet és kinyitja nekem az ajtót. Én csak oldalba bököm, miközben fejem simogatom és beljebb lépek, ledobva egy cipőkupac mellé a magassarkúm darabjait. A látvány teljesen magával ragadott. Nem volt benne annyira semmire különös. A konyha és a nappali egy részét pillantottam meg először. A két helység teljesen ellentmondott egymásnak, de attól nézett ki jól. A konyha falai vagy vérvörösek voltak, vagy téglából kiépítettek. Ehhez jött egy nagy fekete hűtő, aminek még jég automatája is volt. A bútorok fehér tölgyből készültek, hozzá ugyanolyan színű parketta. Amint belépsz, meg tudod, mit rejt maga mögött a márvány pult. Négy bárszéket, és mellette egy kész bár ékeskedik. Ami kissé megdöbbentett az az, hogy nem volt külön kis asztal, aminél összeülne a család. YongHwa mindig ilyen magányos volt? Mindegy, a nappali ennek az ellenkezője volt. A falak félig halvány kékek voltak, félig fehérek.  A padlót fényes márványlap borította, rajta fehér szőnyeggel. A nappali közepénél volt egy üvegasztal, vele szemben pedig egy hatalmas plazma TV. Természetesen, kötelező kellék révén nem hiányozhatott egy menő fekete bőr kanapé sem. Ezen kívül még négy babzsák foglalt helyet az asztal környékén. A bútorok itt mind hófehérek voltak, és az egyik szekrény teli volt könyvekkel. De minden figyelmem elterelődött ezekről, mikor megpillantottam az üvegfalat, természetesen ajtóval, ami szabad rálátást nyújtott a medencére, a gyönyörűen csillogó zöld fűre, a grillre, és az utólag odatelepített két pálmafára.
- Ne az új szőnyegre folyasd a nyálad. – nyúl alsó ajkamhoz és hüvelykujjával egy könnyed mozdulattal letörli a nyálam… majd a pólómba törli kezét.
- A nyelved az én számban volt, most meg zavar a nyálam? – nevetek fel, majd rájövök mit is mondtam. – Omo! – csapom magam az arcon. – Melyik az én szobám? – kérdem vörösen.
- Fent… a… második ajtó… - mondja kissé zavartan, majd becsoszog a konyhába én meg felrohanok a szobámba, ahova le voltak pakolva a szatyraim, és… Yacchan az ágyon henyélt.
- Yacchan! – fogom kezeimbe és kis gyerek módjára vigyorogni kezdek rá. – Jó kisfiú, akarom mondani jó kislány voltál? – simogatom meg a buksiját, majd szemügyre veszem a szobát. A fal halvány barack színű, úgyanolyan fehér bútorzattal rendelkezik, mint a nappali, egy kis éjjeli szekrény, mellette az ágy, amin ülök, halványrózsaszín takaróval. A sarokban egy íróasztal foglal helyett, felette egy polc, amin sok papír van. Leraktam Yacchant az ágyra, és szemügyre vettem őket. Adatok YongHwaról. Az íróasztalon volt egy lámpa, és rajta volt még a laptop, telefontartó, meg egy „házavató ajándék”-nak címzett doboz. Leültem a gurulós székre, de még mielőtt kinyithattam volna, valamibe kegyetlenül berúgtam a lábam. Jajgattam egy darabig, majd lepillantott. Gondolom a macska alvóhelyéül fog szolgálni. Figyelmem újra a doboznak szenteltem. Nem mertem kinyitni, ezért inkább visszamentem a konyhába YongHwahoz számonkérésre.
- Mi ez? – rakom le elé a dobozt.
- Fogalmam sincs, Hyosung adta nekem is… - pillant ő is furcsán a dobozra. – Azt mondta, hogy titokban adjam oda.
- Még kevésbé nem akarom kinyitni. – rázom meg a fejem.
- Kinyissam én? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Nem tudom. – bökök egyet a dobozon. – Valamiért, most annak is jobban örülnék, ha bomba lenne benne. – nyelek.
- Ne vacakolj már ennyit. Ígérem nem röhögök. – mosolyog rám ártatlanul.
- Biztos? – nézek rá szúrósan.
- Cserkészbecsület szavamra. – emeli magasra az egyik kezét, másikat szívére helyezi.
- Hjaa, na jó. – kezdem lehámozni a csomagolást a dobozról. Mikor teljesen eltávolítottam az anyagot sem lettünk okosabbak, mivel a tartalmát egy fekete doboz takarta. – Te, ez lehet, hogy tényleg bomba? – nézek rá riadtan.
- Az előbb még örültél volna nem? – néz rám vissza zavarodottan.
- Az egy dolog… - fújom fel az arcom. – Három, kettő… - kezeimmel kinyitom a dobozt és behunyom a szemeim. – és egy… - emelem fel a ruhát még mindig csukott szemmel, és YongHwa röhögésben tör ki. – Nem voltál cserkész, igaz? – tartom még mindig csukva a szemeim. Mégis mi a franc van rajta?
- Hát nhem… - próbálja visszafojtani a röhögését. Lassan kinyitom a szemem és sokkolva állapítom meg, hogy ez egy újabb hálóing. Annyi különbséggel, hogy az egész rózsaszín, és egy kutyafej díszeleg rajta.  Csak morcosan a fuldoklóra pillantok, majd vissza a dobozba, amiben megpillantok valami sárgát, de felette egy levelet.

„ Ezt add át a bátyámnak.”

Amíg YongHwa nem figyelt, kiszedtem a másik ruhadarabot és a kezemben kezdtem kibontogatni. Hirtelen hatalmas nevetőgörcs kapott el és a levegőbe lóbáltam boxert, mire egy falfehér YongHwaval szemeztem.
- E-E-Ehz jobb, mhint… - tartok egy apróbb szünetet. – mint az én hálóingem! Dinók? Komolyan?! – folynak szinte már a könnyeim, ő meg kikapja a kezemből és elindul felfele. – M-most mérges vagy? – indulok utána.
- Nem, de ezt elásom jó mélyre. – puffog.
- Miért, szerintem dögös. – kuncogok.
- Nem Yoseob vagyok, nem hordok ilyen gyerekes dolgokat. – morogja.
- Hogy kerül a képbe Yoseob? – hagyok abba minden nemű nevetést.
- Miért ne kerülhetne? – vonja meg a vállát.
- Neked most mi bajod van? – nézek rá értetlenül. – Én is kaptam egy ciki fehérneműt, te is. Nem nagy cucc. Főleg, hogy te már egyszer megszívattál. – mondom.
- Jó, hanyagoljuk… - csukja be előttem a szobája ajtaját, ami az enyémmel szembe volt.
- Milyen kis érzékeny… - motyogom magamnak, majd vissza megyek a dobozért, és fel a szobámba, ahol a telefonom hagytam. Feloldottam rajta a zárat, és láttam, hogy jött egy üzenetem, de a számot nem ismertem.

Yoseob POV*

HwaRimmel való telefonbeszélgetéseim nem alakultak túl jól, de valahogy sehogy se éreztem azt, hogy én vagyok a tapló. Hiszen olyan rég láttuk egymást, én meg… teljesen elvesztem nélküle, most meg, hogy itt van, könnyedén búcsút mond tőlem egy hétre. És mi van ha baleset ért volna?
Valamiért mindig ideges voltam, ráadásul egy perc nyugtunk sem volt itt Japánba. Este koncerteztünk, amikor meg vége lett idióta after partykon kellett részt vennünk. Mondjuk annyira nem zavart a dolog, mert sikerült megismerkednem pár jó csajjal, akikkel egész jól eltöltöttem az estém, ha értitek mire gondolok. De a tegnapi napomat semmi sem tudja felülmúlni. Egy olyan profi ribanccal hozott össze a sors, hogy ha már csak rá gondolok, helyben el tudnék élvezni. Értette ám a dolgát a kislány.

Legalább is azt hittem, semmi nem múlhatja felül. De nagyot tévedtem, ma szemrebbenés nélkül jött vissza a hotelba. Ez volt az utolsó napunk Japánba, a többiek durmoltak, egyedül csak én voltam fent délután kettőkor.
- Még egy menetre jöttél szívem? – vigyorgok az ajtóba.
- Dehogy. Az apádnak dolgozom. – lép be az ismerős szobába.
- Mi van? – nézek rá értetlenül. – Apámnak? Apám meghalt. - forgatom a szemeim.
- A drága anyuci ezt mondta, igazam van? – nevet fel.
- Ki vagy te? – vonom fel egyik szemöldököm. – De, ami fontosabb mit akarsz tőlem?
- Apád szeretője vagyok, és ő akar tőled valamit, én csak közvetítő vagyok. – ül le a cipős szekrényre.
- És, mit akar tőlem az a fickó? – sürgetem.
- Mi az, nem hiszel nekem? – nyújt át egy kártyát, amin egy név áll. Yang Bong Suk. Ez lenne az apám neve?
- Tételezzük fel, hogy tényleg az apám. Mit akar? – kérdezem újra.
- Tényleg ő az. Mind a ketten ugyanúgy faljátok a nőket… - mondja cinikusan. – Egyszerű. Vedd át a cégét. Illetve szállj versenybe érte, vagy valami ilyesmi… - vakarja a fejét. Ja, nem valami okos.
- Cég? – érdeklődök.
- Igen, de fogalmam sincs mivel foglalkozik… vagyis kávékkal, de azon kívül már nem igen érdekelt róla más… - motyogja.
- Persze, persze, mindenki csak a pénzre hajt. Szóval az apám él? És, mégis miért higgyek neked?  - pillantok rá.
- Nem beszéltük már meg? – nyávogja. – Ő az apád, szerinted minek jöttem volna hozzád? – kezd kötekedni. – Amint meghallotta a neved, azt mondta, hogy keresselek fel ezzel az üzenettel. – siránkozik. – Az előző házassága, mármint anyádén kívül nem sikerült jól, úgyhogy most kész idegbeteg. Van egy lánya, de neki az emlékei fuccs, eltűntek, így te vagy az egyetlen, aki vezethetné a céget. Vagyis, van még valaki… de nem figyeltem… - indul meg az ajtó fele.
- Hogy léphetnék vele kapcsolatba? – lényegében igaza volt. Miért jönne vissza csak úgy, egy ilyen ötlettel?
- Csak hívd fel, itt a száma. – szedi ki a melltartójából a papírt, majd a boxerem gumis részét maga felé húzva, dobja bele a papírdarabot, egy huncut mosoly kíséretében. – Szia. – nyávogja majd eltűnik a látókörömből. Ez tényleg egy gátlástalan ribanc… Becsuktam az ajtót, majd bementem a konyhába egy pohár vízért. Miután a semmibe meredtem, úgy döntöttem, hogy visszafekszek aludni, hamarosan úgy is gépre kell szállni, addig sem agyalok ezen a hülyeségen.
Gondoljunk jó dolgokra. Holnap végre láthatom Mint.

HwaRim POV*

„Wanna meet? Holnap a buszpályaudvaron? Közel lakom, illetve lakunk hozzá, és lusta vagyok kimozdulni… kekeke. Akkor, ráérsz, mondjuk kettőkor? Luhan.”

Akaratlanul is mosolyogni kezdtem az üzeneten. Bepötyögtem egy „yes-t” és Yacchannal a hónom alatt indulok meg lefele. Szegényke biztos éhes lehet. Leraktam a földre, majd körülnézve a hűtőben találtam is macskakaját. Kinyitottam és a földre raktam. Yacchan amint megérezte a szagát enni kezdett. Na, és mit csináljak duzzogó lakótársamnak? Az órára pillantottam. Este hat óra. Sokáig elfoglalhattam magam a semmit tevéssel, de érdekes mód YongHwa se dugta ki a képét a szobájából. Mivel már viszonylag későre járt, és reggel korán kezdünk, csak összedobtam egy kis édes curryt. Imádom a curryt. Az a világ legfinomabb rizses étele! Isten áldja a rizst! Röpke egy óra alatt el is készültem vele, de YongHwa még mindig sehol. Felsettenkedtem a lépcsőn, és az ajtaján kopogtam.
- Élsz még? – kérdezem aggódva, de nem jön válasz. – YongHwa? – kopog még egyszer, majd elhatározom, hogy benyitok. – Nahát, alszik… - motyogom, és leguggolok az ágyához. – YongHwa, ébresztő… - lököm meg egy kicsit, de csak annyit érek el, hogy az oldalára fordul. – VACSORA! – mondom hangosan, mire azonnal kipattannak a szemei.
- Kaja! – ül fel az ágyon és engem pislog. – Á, csak Min… - prüszköli.
- Akkor megeszem egyedül. – állok fel sértődötten.
- Mi, várj nem! Csak azt hittem, hogy egy darab szalonna vagy… - indul utánam.
- Ennél még az Á, csak Min is jobb volt… - nevetek fel. – Moss kezet és gyere enni. – mosolygok rá vissza, majd lemegyek. Pár perc múlva már velem szemben ül, és csöndben fogyasszuk az ételt.
- Bocs a délutániért. De zaklatott voltam. – töri meg a kínos csendet.
- Nem vettem a szívemre. – mosolygok rá. – Istenem, hogy tudsz így enni? – kuncogok, majd áthajolok a pulton és letörlöm arcáról a rizst.
- Éhes vagyok… - von vállat vigyorogva.
- Mint az ovisok. Verekszik, és még enni se tud. – sóhajtok. – Ugye önellátó vagy? – bukik ki belőlem.
- Nem látszik? – kérdez vissza.
- Szóval nem? – szakad ki torkomból egy nagyobb sóhaj.
- Az vagyok ne aggódj… - mormogja.
- Jó-jó. – adom meg magam, és az utolsó falatot is eltűntettem a tányéromról, rá pár percre ő is.
- Fürödj le, addig elmosogatok. – veszi el előlem a tányért.
- Biztos? – nézek rá, de már a lépcsőnél járok.
- Igen. – int, és eltűnik a fal takarásában.
Bementem a szobámba, ahol sajnos számolnom kellett azzal, hogy tényleg csak a csipkés hálóingem van. Megadóan sóhajtottam, és felkaptam a telefonom, előhalásztam annak a fülesét és bevonultam a fürdőbe. Vonultam volna, ha nem figyelem meg, hogy nem záródik az ajtó.
- YongHwa, nem záródik az ajtó. – kiáltom.
- És? – jön a válasz.
- Mit és? Nő vagyok! – háborgok.
- Szerinted ki fog bemenni? – kérdezi.
- Rajtad kívül? – trappolok le a lépcsőn. A macska még mindig a hűtőnél volt és szunyókált.
- Nem vagyok perverz. – mondja sértődötten.
- Nem baj, viszem magammal Yacchant! – emelem vele egy magasságba.
- Az a dög meg mikor jött ki a szobádból? – lép hátrébb.
- Vigyázz, mert leharapja a lábujjad! – kuncogok, majd ismét eltűnők. Leraktam Yacchant a fehér padlózatra, és megengedtem a vizet. Telitöltöttem a kádat, a mosógépre ledobtam a ruháim, a haam becsavartam egy törölközőbe és elmerültem a habok között. Mondjuk, így is volt bennem némi kétely, hogy ez a hormonoktól túltengő állat benyit, de miután a fülembe dugtam a fülest és elindítottam a zenét kizártam a külvilágot. Csak én voltam, és a habok.
Igazából arra eszméltem fel, hogy nem szól a zene. Fél szemmel pillantok rá a telefonomra. Végig értem a listán. De. Nekem vagy 700 szám van rajta. Az órára pillantok. Fél tíz. Basszus, két órán keresztül áztattam magam. Gyorsan kipattantam, az immár hideg vízből, és gyorsan megtörölköztem, és magamra vettem a kényes hálóingem. A hajam is kiengedtem, kezembe fogtam a cuccaim és Yacchant, lepakoltam a szobámba és a nappaliba indultam. A TV világított. Szóval még fent van. Vagy még se. Leültem a kanapéra, és észrevettem, hogy megint elaludt.
Vagy csak álcázza?
Ahogy közelebb értem hozzá, megragadta a csuklóm és az ölébe húzott. A szobában fél sötét volt, a haja pont jól van összekócolódva, rajtam itt ez a nevetséges gönc… és a pillantása lyukat éget a testembe.
- Nem tudtad, hogy nem szabad felébreszteni az alvó oroszlánt? – vigyorog rám huncutul.
- Nem látok itt oroszlánt. – fordítom el a fejem.
- Én viszont látok egy félénk báránykát. – húz vissza az államnál fogva és ajkait az enyémekre tapassza. Valamiért, ez a kis meglepetés akciója most nem lepett meg. Lehunytam a szemem, és kezeim a nyaka köré fontam. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki biztonságban öleli át a derekam. Végignyalt alsó ajkamon, amivel engedélyt kért a további terepszemlére. Nem gondolkoztam, csak megadtam az engedélyt, és nyelve azonnal átsiklottam az enyémhez. Lágyan, de mégis hevesen csókolt. A levegőnk is egyre fogyott, de egyikőnk sem akarta megszakítani a pillanatot. Jólesően sóhajtok bele a csókba, mire érzem, hogy elmosolyodik. A következő másodpercben pedig a hátam, már a kanapénak van döntve. Mint a villámcsapás térek magamhoz, és próbálom lelökni magamról YongHwat.
- Elég… hallod… - fordítom el az arcom.
- Én csak megfegyelmeztelek. – mosolyog rám semmit tudón. – Legközelebb ne settenkedj. – nyom egy puszit ajkaimra, majd gyors léptekkel zárkózik be a fürdőbe. Frusztrált és fáradt voltam egyszerre, így én is felmentem az emeletre és a lámpám felkapcsolása nélkül bukdácsoltam át a szatyrokon az ágyamig. Betakaróztam, és rögtön el is aludtam.

Az ébresztőórámra kelek, ami reggel hétre van beállítva. Lassan pislogva egyenesedek fel, hogy szemem hozzászoktassam a fényhez. Megindulva az ajtóm felé, átesek egy újabb szatyron, de a földön négykézláb mászva jutok le a konyhába.
- Kérsz kávét? – kérdezi meglepetten YongHwa. Csak bólintok, majd nehézségek árán felhúzom magam az egyik bárszékre.
- Köszi. – mondom, majd azonnal belekortyolok az éltető nedűbe.
- Rántottát csináltam. – jelenti be. – Kérsz? – igazából már rég letette elém, ezért csak mosolyogtam.
- Akkor egyeztessünk. Kilenctől egyig fotózásod lesz. Ott végig ott leszek, majd mikor annak vége el kell kísérjelek az interjúd helyszínére, ami fél kettőkor kezdődik. Ezután, fogok egy taxit és elmegyek a többiekhez leellenőrizni, hogy hogyan haladnak az új dallal, meg csak úgy. Az interjúd fél négykor ér véget. Ott, lesz fél óra pihenőd. A fiúkat beültetem a kisbuszukba, te pedig maradsz, ahol vagy. Miután mindenki együtt van, adtok egy V.I.P. koncertet, ami héttől kilencig fog tartani. Hétig gyakoroltok meg ruhapróbát tartotok. Kilenctől tízig lesz egy kisebb parti, ahol találkozni kellene a nagyhalakkal. Utána már jöhetsz haza. – kapkodok levegő után.
- Wáó. – kapok ennyit reakcióként.
- Viszont, én négytől csak telefonról leszek elérhető. Luhannal kell beszélnem fontos dolgokról, szóval csak most az egyszer lógok. Oké? – mosolygok rá.
- Nekem okés. Egyedül legalább fogok tudni aludni. – ásít.
- Most nem is szekáltalak. – húzom el a számat.
- Mit gondolsz, nem marad meg egy férfiban, az este emléke? – kérdezi.
- Általában nem. – kuncogok.
- Átöltözök. Ezeket meg csak dobd be a mosogatóba. Aztán ha elkészültél indulhatnánk is. – mondja unottan. Nem tökölt sokat, tíz perc alatt elkészült, így átadta a fürdőt. Csak felvettem egy fehér blúzt, egy fekete rojtos rövidnadrággal, ami egyébként nagyon elegánsan festett. A szemem megint kihúztam, feltettem egy kis vörös rúzst, majd lementem én is a bejárati ajtóhoz, ahol felvettem a fehér magassarkúm.
- Kész vagyok. – szólok YongHwanak aki időközben nekiállt TV-zni.
- Annak a macskának van kajája? – kérdi.
- Igen, van mindene. – mosolygok, s közben bezárja az ajtót. A táskámból előkotorászom a naplóm és felolvasom a helyszínt. – Seouli sportcsarnok. Az vagy egy órára van Seoul másik végében… - nyögöm.
- Mit akarsz? Neked csak ülnöd kell és nézned kifele a fejedből. – mondja.
- Bocsánat… - kötöm be magam. – De akkor induljunk, ha  oda akarsz érni. – érzem, ahogy letapadnak a szemeim.
- Megfoglak tanítani vezetni. – szólal meg egy idő után.
- Honnan veszed, hogy nem tudok? – kérdezem csukott szemmel.
- Tudsz? – kérdezi.
- Igeeeeeeeen… - rezeg a kezembe a telefonom, amitől elnyúztam a szót. – Y-Yobeoseyeo? – szólok bele. – Főnök? Igen, arrasso… - nyomom ki. Ki tudsz tenni a dormnál? Nem tudok veled lenni, összehívták az összes menedzsert megbeszélésre.
- Persze. – mosolyog kissé csalódottan. – Így sose lehetünk egymáséi… - viccel.
- Hülye… - forgatom meg a szemeim. Tíz perc múlva meg is érkeztünk a célállomásomra. – Tessék. – leírtam mindent. Adom át a papír fecnit egy üde mosoly kíséretében, majd bevágom az ajtót. Még megvárom, amíg elhajt és csak akkor lépek be az épületbe. A portástól útbaigazítást kérek, mivel a múltkor nem igen jegyeztem meg az utat. Mikor megérkeztem, egyedül már csak én hiányoztam. Meghajoltam, majd leültem és a képernyőre meredtem, úgy ahogy eddig a többiek is tették.

Yoseob POV*

- ITTHOOOOOOOOOOOOON~! – dőlünk be mind egyszerre a dormunk ajtaján reggel hét órakkor.
- Ezt dobd át a csajoknak. – nyom a kezembe egy tasakot Gikwang.
- Mi ez? – nézek bele.
- Néhány kence. – Megkértek, hogy szerezzem be őket, de olyan messzi vannak. – mutogat, mint egy zombi. – Légy jó és vidd át. – paskolja meg a vállam, majd eltűnik. Morogva, de teljesítettem a kérését és már a SECRET ajtaja előtt álltam, és vártam, hogy kinyissák azt.
- Hee~~. Á csak Yoseob. – köszönt Hyosung.
- Én is örülök. – vicsorítok.
- Miért jöttél? Kérsz egy kávét? – invitál be.
- Elfogadom. Amúgy ezért. – nyújtom át a tasakot.
- A sminkek! Köszi! Ezért még kaját is kaphatsz. – vigyorog. – Lányok válogassátok ki, kié melyik. – ordít be, majd a konyhába araszolunk. – Feketén? – kérdi.
- Sok cukorral… Sokkal. Most az kell… - fogom a fejem.
- A repülőtől mi? – rakja elém a kávét.
- Ja, utálok repülni. Mindig megfájdul tőle a fejem. – borzongok. – Na, és volt, valami érdekes, amíg távol voltam? – kérdem.
- Á, csak annyi, hogy megmutattad Rimnek, hogy egy igazi gyökér vagy. – von vállat. – Egyébként dolgozik, ha erre vagy kíváncsi. – mondja.
- Miért lennék gyökér? – akadok ki.
- Lefeküdtem három csajjal. – mondja az én hangomon. – Szerinted? – néz rám szúrósan.
- Jó… Nem voltam a legjobb formámban… - sóhajtok.
- Sose vagy abba. – kuncog.
- Kössz a kávét. – dobom le a bögrét az asztalra. – Most megyek kipakolni, még mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék… - indulok kifele.
- Például? – jön utánam, én hirtelen megfordulok és a falnak préselem saját testsúlyommal.
- Emlékszel, mikor együtt jártunk? Úgy nyögtél alattam, mint egy gátlástalan szajha, miután megküzdöttünk a nehézségekkel. Emlékszem… - tartok egy kisebb szünetet. – Minden egyes másodpercben a nevemet nyögted, vagy pedig olyanokat hordtál össze, hogy „bassz meg még jobban” vagy, hogy „tölts meg mindeneddel, amid van”. – suttogom fülébe a szavakat, majd egy apró csókot nyomok széttátott ajkaira. – Tudom, hogy még mindig szeretsz, csak rád kell nézni… - elégedetten rávigyorgok, majd távozok, egyedül hagyva a gondolataival Hyosungot. Úgy tettem, ahogy mondtam, kipakoltam, de mivel csak kilencet ütött az óra, bementem gyakorolni a közeli táncstúdióba. Minden egyes lépést újra-és újravettem, hogy tökéletesen mutathassak a színpadon. Délután fél négy fele járhatott, mikor végeztem, amikor megpillantottam HwaRimet, amint éppen egy buszra száll fel. Fogtam egy taxit, és követtem őt. Egészen a végállomásig ment, ezért azt hittem, hogy csak a munkája miatt van itt, ugyanis egy rakat ügynökség telepedett ide, de tévedtem.
Amikor megtaláltam, éppen egy rózsaszín hajú kis senki karjaiban volt, a srác meg boldogan pörgette meg magukat.
- Ez meg ki a franc? – köpöm, ahogy melléjük érek, s mindketten meglepetten bámulnak rám.

HwaRim POV*

Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, csak azt tudtam, hogy a szemhéjamat bámulom, és éppen csattan a képem az asztalon. Hirtelen felriadok, de körülnézve senkit se látok az asztalnál, se a terembe. Előhalászom a telefonom és az időre pillantok. Három óra? Basszus! Gyors léptekkel futottam fel a lépcsőn, a fiúk ajtaján dörömbölve. Volt rájuk tíz percem, hogy el tudjam kapni a buszom.
 Jonghyun nyitott ajtót, akinek szerencsésen vágtam rá a mellkasára.
- Áu. – sír fel.
- Bocsi. Gyors leszek. Hogy álltok a dallal? – lépek beljebb, ledobom a cipőm és hatalmas disznóól fogad.
- Sehogy? – nevet fel Minhyuk, aki a semmiből jelent meg előttem.
- Aish… - nézek rájuk szúrósan. – Te. – mutatok Jonghyunra. – Szedd össze az összes ruhát és rakd egy kupacba. Te pedig. – mutatok Minhyukre. – Két percen belül a konyhában akarom látni az összes edényt. Te pedig ágyazz be, és rakd helyére a dolgokat. – utasítom az utolsó tagot is, én meg bemegyek a konyhába. Minhyun behozta a koszos mosogatni valót én meg gyorsan elmosogattam. Vagyis bizesen kihánytam a csap mellé a dolgokat, és vizes kézzel léptem át a fürdőbe. Bedoptam a gépbe a sötét ruhákat és elindítottam a gépet. Benéztem a két szobába, megbizonyosodva róla, hogy megágyazott-e  a „nővérem”. – Törölgessétek el a cuccokat, és ha lejárt a mosás csak dobjátok be a többi színes cuccot. Tessék. – szedek ki egy köteg papírt a táskámból. Most már ráértek. Viszont én sietek. – lépek ki és már vissza is vettem a cipőm. Hétvégén is jövök, akkor majd főzök is valamit. – kacsintok Minhyukre, aki mint egy kisgyerek kezd körbe-körbe ugrálni. – Sziasztok. – kiáltok be, és már sietek is a buszom után. Így is több időt töltöttem el náluk, mint tíz perc. Lihegve ülök le az egyetlen szabad helyre a buszmegállóban, ezzel is szegény öreget arra késztetve, hogy álljon, de most szükségem volt erre, hogy ne essek össze. A busz pontosan érkezett, szóval ezen a két percen múlott az életem. Fizettem a sofőrnek, majd leültem és az ablakon bámultam kifele. Sok minden eszembe jutott. Például, hogy talált-e valamit JiYong, vagy, hogy fog reagálni Luhan a hírekre… Aish.. Miért ilyen zűrős minden?
- Elnézést, kedveském át tudná adni a helyét? – szólít meg egy idős bácsi. Veszek egy nagy levegőt, majd erőt gyűjtök a lábaimba, és felállok.
- Tessék csak. – mosolygok.
- Köszönöm. – mosolyog rám vissza, és ennyi volt a beszélgetésünk. Nem telt bele pár megállóba, a busz teljesen meg lett tömve emberekkel, én így az ajtónak nyomódtam. Mondhatni nagyon jó volt. Végül megszólalt az isteni hang, hogy megérkeztünk és ne lökdösve szálljanak le. Kínyilik az ajtó, én pedig egy olyan fantasztikus eséssel esek ki, amit még az esőember is megirigyelne. Viszont ez a szerencse napom, és pont Luhan karjaiba esek, aki meg szokásához híven körbepörgetett tengelye körül.
- Ez meg ki a franc? – jelenik meg előttünk a semmiből Yoseob.
- Y-Yoseob? Hazajöttetek, de jó. – mosolygok rá.
- Ne terelj, ki ez a srác. – méri végig szúrósan.
- Az öcsém, Luhan. Luhan, ő Yoseob a gyerekkori barátom, akiről beszéltem. – intézem el a bemutatást.
- Aha, és mér ölelget? – kérdezi bunkón.
- Ha nem kap el, most a földet ízlelném az egész arcommal. – motyogom.
- Gyere velem… - ragad meg a karomnál fogva, de Luhan a másodperc törtrésze alatt szedi le rólam valami kungfu mozdulattal, így csak pislogok rájuk.
- Bocs haver, de velem van találkozója. – morogja féltékenyen Luhan.
- Kénytelen leszel várni. – morogja a másik.
- Verekedni akarsz? – löki meg Luhan.
- Bármikor öcsi. – löki vissza Yoseob.
- H-Hé, fejezzétek be! Luhan, hagyjad! – rángatom el, de Yoseob nem hagyja annyiba és Luhan megkóstolhat egy jobbegyenest. – Eszednél vagy? – kiáltok rá Yoseobra. – Jól vagy Luhan? – kérdem tőle, de mintha a falnak beszélnek lök kicsit odébb és Yoseobnak. Először gyomorszájba rúgja, majd két kezénél megfogva feszíti ki a hátát,  majd az mögé tekeri kezét és még egyszer belerúg.
- Mi van, az öcsike erősebb nálad? – mondja lenézően.
- Itt vannak! – halljuk meg valaki kiáltását. Egy rendőr az, na szépen vagyunk. Meg se tudtuk magyarázni mi folyik itt, mind a hármunkat bevittek az őrsre „rednbontás” vádjával, amiért a fiúknak ülniük kell három órát. Engem elengedtek, de meg vártam őket. Vagyis vártam volna, de amint elengedték őket, az egyik jobbra ment, a másik balra. Hoppon maradtam. A park felé sétálok, mikor rezegni kezd a telefonom, Yoseobot jelzi ki.
- Mire volt ez jó? – kérdezem dühösen.
- Találkozhatnánk a  parkban tíz perc múlva? – kérdezi aggódva.
- I-Igen, történt valami? – kérdezek vissza, de nem válaszol, csak kinyomja. Gyorsabbra vettem a lépteim és elsétáltam a park közepéig. Egy félreesőbb helyre ültem le, és onnan bámultam a nagy szökőkutat. Zenét kezdtem hallgatni, ahogy telt az idő, csak pár emberrel találkoztam. Vagyis, akik csak elsétáltak mellettem. Egy anyuka a kislányával, egy szerelmespár és vagy egy tucat kocogó öreg. Az idő is kezdett lehűlni, és az eső a semmiből kezdett el esni és az ég csak úgy dörgött és villámlott.
- Hol vagy Yoseob?... – kérdezem magamtól és próbálok nyugodt maradni. Félek a villámlástól, és a mennydörgéstől. Haza akarok menni, de Yoseob bármikor itt lehet, igaz? Háromnegyed tíz van, előveszem a telefonom és az ő számát tárcsázom. Teljesen eláztam, fázok és kezd olyan érzésem lenni, hogy valaki figyel.
- Igen? – szól bele nyugodtan Yoseob.
- Hol vagy? – kérdezem szipogva. – Én a parkban… és… villámlik… - mondom riadtan.
- Ó, hát tényleg annyira buta vagy, hogy ott maradtál? – nevet.
- Ebbe nincs semmi vicces. Eláztam… és… három fura ember jön felém… - szipogom továbbra is.
- Ja, persze. Ez volt a bosszúm, amiért azzal a kis senkivel voltál. Csak menj haza. – mondja.
- De villámlik… Félek… És ez a három…
- Szívecském, csak nem felültetett a pasid, ha kell mi szívesen segítünk rajtad. – kiáltja az egyik.
- Ki ez? – kérdezi Yoseob.
- Y-Yose…. Yoseob… Félek… Kérlek… Yoseob…. – mondom sírva a telefonba.
- Te szaja ne bőgjél már, szép kis estéd lesz! – ordítja a telefonomba a kövérebbik tag, aki próbál letaperolni.
- YOSEOB SEGÍTS! – ordítom a telefonba, amit kivernek a kezemből, és egy lámpaoszlopnak löknek.
- Jól áll neked az eső szivi. – röhög valamelyik a képembe, és csak bűzlik a piától.
- Hagyjanak békén… - lököm el magamtól, de csak annyit érek el, hogy seggre esek és tovább röhögnek rajtam, majd az egyik kezébe meglátok valami éleset.
- Ne kelljen használnom. Csak szépen hagyd, hogy megdugjunk. – utal a késre.
- YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! – kezdek kalimpálni, de csak teljes erővel leszorít a késes fickó, és a csípőmre ül. – YADA! Yoseob” – kiáltok segítségért, de csak a nyakamhoz teszi a kést.
- Még egy nyikkanás és megdöglesz! – ordítja a képembe, és még a nyálát is megérzem magamon. Hirtelen újból dörög, és egy hatalmas fénycsóvát látok becsapódni nem messze tőlünk, amire újból felsikoltok.
- Azt mondtam KU--… - folytatná a mondatát, ha társába nem csapna bele a villám. Felpattan rólam és kérdőn néz rám. Reszketve ülök a sárban, és riadt ábrázattal nézem a másik kettőt.
- Ezt te csináltad te szuka? – mutat a harmadik tag a halottra. – Megöllek, te kis ri… - belé is belecsap a villám. A könnyeimet már képtelen vagyok megállítani, sírok és Yoseob nevét ordítom. Már csak én meg a késes fickó vagyunk, aki egyre csak közeledik hozzám, de mikor elém ér, és árnyéka eltakar ő összerogy és oldalra dől.
- Sajnálom… - néz rám Yoseob, és felém nyújtja kezét. Azonnal ugrok és szorosan átölelem őt.
- Hülye, hülye, hülye, hülye… - sírok a vállán.
- Bocsáss meg… - vesz karjaiba. – Menjünk. – ad egy puszit a homlokomra és elindul. Kezeim nyaka köré fonom és behunyom szemeimet. Teljes testemmel remegek, nem merem kinyitni a szemem. Mind a ketten teljesen eláztunk, de csak én vagyok megrémülve. Yoseob nyugodt, de tudtam, hogy belül fortyog a dühtől.
- Köszönöm. – suttogom és mellkasába fúrom a fejem.
- Ne köszönd… - motyogja, és végre beérünk a dormházba. A liftben vagyunk már, de ő mindig nem tesz le. A közelsége egy kicsit megnyugtatott. Már nem vagyok veszélyben. Könnyeim is elapadtak és Yoseob mellkasát bámulom, amire ráolvadt a póló. Berúgja az ajtót, mire a többiek összerezzenek. Aggódó tekintetek sokaságával találjuk szembe magunkat.
- Gikwang, ma aludj máshol kérlek. – nyög ki egy mondatot Yoseob és bevisz a szobájába, majd lerak az ágyra.
- Itt maradhatok estére? – kérdezem remegő hanggal.
- El sem mozdulhatsz mellőlem. – mosolyogva dob rám egy törölközőt. – Ezekbe öltözz át. – rak elém egy gatyát és egy pólót. – Tíz perc múlva visszajövök. – mondta és kiment.
Nagyjából megtöröltem a hajam, majd az arcom, amiről a smink teljesen lefolyt. Levettem a vizes ruháim, és átvettem arra, amit Yoseob adott. Betartotta szavát és tíz perc múlva két bögre teával tért vissza.
- Sajnálom. – csak ennyit mond, és ökölbe szorítja kezét.
- Megmentettél és ez a fontos… - mosolygok rá, és vele szembe fordulok az ágyon.
- Nem. Miattam történt ez az egész, mert féltékenykedtem… - morogja.
- Yoseob… - rakom kezem kezére.
- Ne érj hozzám nem érdemlem meg. – csapja le a bögréjét, ami eltörik és a szőnyegen szétfolyik az ital.
- Nem a te hibád! – próbálom jobb belátásra bírni.
- DE! Mert féltékeny voltam… - ragadja meg az egyik tincsem és eltűri, majd simogatni kezdi arcom. – Fontos vagy nekem, a világon mindennél fontosabb vagy nekem. Tizenkét évig szenvedtem, és túl sok volt nekem ez így egyszerre. Csak azt akartam, hogy velem legyél.. – mondja dühösen.
- Most veled vagyok. – mosolygok rá.
- De ez nem ugyanaz. Gyerekkori barátok vagyunk. De…én… szeretlek téged! Minden másodpercben meg akarlak csókolni, képtelen vagyok elszakadni tőled… - néz komolyan a szemembe.
- Akkor csókolj meg. – jelentem ki, mire nem kicsit kikerekednek a szemei.
- Szabad? – kérdezi óvatosan, mire csak bólintok. Egy ideig még filózik, majd hüvelykujját vágyakozón húzza végig alsó ajkamon. Arcunk között egyre csökken a távolság, míg nem Yoseob ajkait megérzem a sajátjaimon. Akaratosan dönt el az ágyon, és felém magaslik egy percre se szakítva meg nyelvcsatánkat. Kezével oldalamat kezdi cirógatni, majd mindent abbahagy és mélyen a szemembe néz.
- Többet akarok! – mondja a lehető legkomolyabban.

6. Fejezet

Hyun Joong POV*

- Ez egy régi történet. – vonok vállat.
- Csak nem egy csaj van a dologban? – néz mindkettőnkre, és a hallgatást beleegyezésnek veszi.– Szóval igen. Sztárok vagytok, nem tudnátok ilyenekről csak megfeledkezni? – sóhajt.
- Nem! Teljességgel ki van zárva! – akadékoskodik YongHwa.
- Tehetek róla, hogy engem jobban kedvelt? – bukik ki belőlem.
- Igen, végülis. Tudtad jól, hogy nekem bejön, de amikor téged hívott el randizni, egyből belementél. – csap az asztalra, mivel felvonjuk magunkra a figyelmet.
- Sose kérdezted meg, hogy én, hogy érzek iránta. – mondom nyugodtan.
- Kiskorotok óta, csak barátok voltatok, de mindketten többet akartatok. Mindig ugyanaz a sztori. Na, és ki az? Egy sztár? – kérdezősködik.. YongHwa menedzsere.
- Igen. De téged, hogy is hívhatlak? – nézek rá.
- M-Minnek! – mondja bizonytalanul.
- Rendben. Min, érdekel, hogy ki az? – mosolygok rá, mire egy bólintást kapok.
- Lee Chaerin. – mondja helyettem YongHwa.
- Na ne már! CL? Na ne…. Te randiztál vele? Nem látszik meg rajta, hogy mély nyomot hagytál volna az életébe. – hogy mi? Kikerekedett szemekkel néztem rá, nem értettem most a dolgokat.
- Kifejtenéd bővebben? – kérdem halkan.
- Ja, bocsánat! Összevissza fecsegek. – nevetgél.
- Most már mondjad… - kortyolok kávémba.
- Hát, tulajdonképpen, volt vele egy egy hetes fotózásom, és eléggé összebarátkoztunk. De mivel nem tudtuk tartani a kapcsolatot, kicsit elfeledkeztünk egymásról. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy azt mondta, csak futó kapcsolatai voltak, nem hagyott benne semmilyen mély nyomot, még az első barátja se, aki az egyik legjobb barátja volt. – minden egyes szó késszúrásként hat a szívemre.
- Ez felettébb érdekes… - mondja elégedetten YongHwa.
- Kekeckedni akarsz? – nézek rá szúrósan.
- És, ha igen? – néz vissza ugyanúgy.
- Keurom. Akkor mi kimegyünk mosdóba. Mikor visszaérek, két eleven idolt akarok látni! – figyelmeztet minket mutatóujjával, majd elhúzza a menedzserem, aki útközben megbotlik a saját lábában.

HwaRim POV*

- J-Jól vagy? – nevetek, majd felsegítem a földről és bemegyünk a mosdóba, én pedig a tükör előtt vizsgálgatom magam.
- Miért jöttünk ki? – nézi értetlenül a tükörképem.
- Csak magukra hagytam őket. Vannak annyira felnőttek, hogy meg tudják beszélni. – sóhajtok. – És, milyen a nagy Kim Hyun Joong menedzserének lenni? – kérdezem.
- Őszintén? Fárasztó. Egy óra múlva lesz egy fotózás, akkor egy show műsor, amiben tart egy rövid koncertet, azután interjú. Estére betettek egy megbeszélést, majd elindulhat az új MV színhelyére. - hadarja.
- Mármint vele milyen… - mosolygok. – Attól függetlenül rendesen be vagytok táblázva.
- Rossz. Mármint nem miatta, ő mindig kedves és próbál vigasztalni, de a sok fenyegető levél, meg utálkozások… - sóhajtja.
- Fenyegető levelek? Mégis miért? – nézek rá.
- Mert szerencsétlen vagyok, és a többi rajongó szerint csak hátráltatom őt. Volt egy újságos incidens is, mikor egy riporter fellökött, és Hyun Joong-sshi meg behúzott neki egyet. – meséli vörösen.
- Ó, a szerelem. És csókolóztatok már? – vigyorgok rá.
- M-még nem. Vagyis… v-vagyis.. miért kellene? N-Nem is tetszik nekem… - süti le pipacsvörös fejét.
- Ugyan, látszik rajtad, hogy oda vagy meg vissza, és ha megvédett, az azt jelenti, hogy te se vagy közömbös neki. – magyarázom.
- D-De nem is… - totyorog. – É-És ti? – kapja fel a fejét.
- Mi, mit? – nézek értetlenül rá.
- T-Ti csókolóztatok már? – szinte suttogja a kérdést.
- MI? NEM? MIÉRT? SOHA! SOHA! SOHAAAAA! – visítom. – Vagyis ő, csak… én nem tudom mit csináljak, csak… csak megtörtént… de én nem…. – ereszkedek a térdeimre, és a márványozott csapba kapaszkodok.
- J-Jó… Semmi baj. – nevetgél. – Van kedved eljönni a show műsorra? És megnézni, hogy milyen egy menedzser éles helyzetben? – nyújtja felém kezét, amit el is fogadok, így újból vele egy szinten vagyok.
- YongHwa ki fog nyírni, de mivel jövő héten lesz nekünk egy ilyen, jobb ha felkészülten megyek. – bólogatok erősen a tükörbe. – Menjünk vissza EunChan Unnie. – mosolygok, majd nagyra tárom az ajtót és arra leszek figyelmes, hogy mindenki az ajtó köré tömörül és videózik. Kijjebb megyünk, és megpillantjuk a két jómadarat.
- Hé! Hé! Azt mondtam nincs verekedés… - morgom és próbálom szétválasztani a két földön gurulót.
- Ő kezdte. – mondja YongHwa.
- Mindig ez van! Megfutamodsz! – vág vissza az idősebb.
- De mindig te kezded! Nem futamodok meg, csak nincs esélyem nyerni. – térdeli gyomorszájba Hyun Joongot.
- Hyun Joong-sshi, hagyd abba. Te is YongHwa-sshi. – próbálkozik az asztalon ülve EunChan.
- Elég, elég, elég! – kiáltom, de még mindig nem válnak szét, sőt YongHwa is kap a gyomrába, aki erre csak fájdalmasan nyöszörög. – FELHÍVOM CL-T! – fenyegetem meg őket, mire mindketten ledermednek.
- Valóban? – kérdezik egyszerre.
- Igen. – mondom mérgesen.
- Nincs is meg a száma. – jön szinkronban ismét.
- De a kettőtök közül valakinek biztos. – vonom meg a vállam.
- Hé, te punk, neked meg van? – kerül felülre YongHwa.
- Mi az, hogy punk? – YongHwa hajánál fogva emelkedik fel, és arcukat alig pár milliméter válassza el, és egymásra fújják a levegőt. – Add fel. Te mondtad, hogy nem nyerhetsz. – baljósan mosolyog tovább HyunJoong.
- Na jó. Most untam meg. – szólok rájuk, majd mindkettőt erősen a fülüknél fogva húzom fel. – Befejeztétek? – bólogat mindkettő hevesen. – Akkor kérjetek bocsánatot férfiak módjára. Értve vagyok? – nézek rájuk szúrósan. Nem válaszolnak továbbra is villámokat szórnak egymás fele, ezzel is arra késztetve engem, hogy erősebben fogjam fülüket.
- Á-á-á-á-á-uuuuuu, b-bocsánat Noona… - szólal meg végül HyunJoong.
- Ne tőlem. – rántok rajta egyet.
- Áhhhh… B-Bocs, YongHwa. – lazítok fogásomon.
- Te jössz. – nézek YongHwara. Néha kifizetődő nőnek lenni.
- S-S-Sajnálom hyungnim… - nyöszörög YongHwa, majd elengedem őket.
 - De király vagy, Min. – jön hátulról EunChan vékonyka hangja.
- Igen, az öcsémen mindig ezt kellett használnom, ha összekapott valakivel. – mondom. – Ti pedig. Vagyis inkább YongHwa végighallgat. Maguk pedig. – mutatok a kijárat fele. – A dolgukkal foglalkozzanak. – nézek a tömeg fele szúrósan, majd vissza a valós problémához. – Míg ti kisgyerekek módjára harcoltatok az igazatokért, addig mi, felnőttek megbeszéltük, hogy elkísérlek titeket, a fotózásra és az utána lévő show műsorra. – mondom.
- Az ki van zárva! Megtiltom! – mondja mérgesen YongHwa.
- Ez a munkám. És holnaptól nekünk is sok dolgunk lesz, csak hagyd, hogy tanítsanak. – utalok EunChanra. – Add meg a címet. – nyomom kezébe a mobilom. – Majd fogok egy taxit és hazaérek valamikor, de ez fontos nekem. Oké? És, nem ez nem egy randi vele. – mutatok hátra.
- De az is lehetne. – szólal meg Hyun Joong, mire csak azt vesszük észre, hogy fájlalja a fejét.
- És megjelent EunChan valódi természete! Erőszakos vagy. – néz rá bociszemekkel.
- Kénytelen vagyok belemenni, igaz? – húzza el a száját YongHwa.
- Igen. De ne aggódj, ha te nem tudtál levenni a lábamról, ő se fog. – kuncogok.
- Ezen egyáltalán nincs mit nevetni… - sóhajt. – De, ha egy ujjal is hozzád ér… - kezdene bele.
- De nem fog. Később találkozunk. Egyből menj haza. – parancsolok rá. – Szia. – jobb híján nem tudtam mást mondani, így elindultunk kifele, ő meg bámult utánunk. – Ugye nem gond? – nézek rá HyunJoongra.
- Van bármi beleszólásom? – néz rám döbbenten.
- Igazad van, nem igazán… - vakarom zavartan a tarkóm.
- Nők… - puffog.
- Bizony. – kuncogok. – Viszont nem ugorhatnánk be valahova… Éhes vagyok… - mondom kissé vörösen.
- A fotózásig bírd ki, ott ugráltathatod az asszisztenseket kajáért. – nyitja ki nekem a hátsó ajtót. Rá mosolygok, majd beszállok, utánam pedig EunChan. HyunJoong előre ült, és elindítva a motort, a megadott cél felé vettük az irányt. Őszintén szólva aggódtam YongHwa miatt, de nekem most mégis a munka az első. Mi lenne, ha elrontanék valamit?
- Micsoda kínos csend van köztetek. – szólalok meg egy idő után, hogy kirángassam magam a rossz gondolataimból.
- Egyáltalán nem kínos. Sőt nyugtató hatása van. – köt belém, a járműben tartózkodó egyetlen férfi.
- Én amúgy sem beszélek sokat. – motyogja a mellettem ülő. Király. Kifogtam egy nálam is csendesebb, szenvedő szerelmes párt.
- Ti komolyan nem veszitek észre? – értetlenkedek.
- Mit? – szólalnak meg kórusban.
- Ennyi. Kész. Nyugdíjba megyek. – vágom fejem az ablaküvegbe.
- Most mi van? Shichaaaa… Nem értem mit csináltam… - csap a kormányra.
- Hát ez az… semmit… - tekintem befejezetnek a beszélgetést, és megint tíz perc néma csendre lettünk ítélve, de szerencsémre, pont megérkeztünk egy autószalonba. – Ó, milyen csicsás. – állapítom meg.
- Ez semmi. – von vállat HyunJoong. – EunChan, intézed a riportereket? – teszi össze a kezét, majd fejével a lift irányába mutat, hogy menjünk.
- Ne segítsek neki? – pislogok rá.
- Láttad amikor lekevert, nem? – kérdezi, s közben beszállunk a liftbe. Liftes autószalon. ÉRTITEK? Liftes. Csak öt emelet de kell lift. Logikus…
- Igen…
- Akkor nem kell féltened. – mosolyog rám, majd hirtelen elakad a lift a 3. és 4. emelet között.
- Mondd, hogy nem az, amire gondolok. – kapaszkodok a korlátszerű izébe.
- De. Pontosan az. – „nyugtat”meg.
- Te is hasznos vagy aztán krízis helyzetben… - nevetek fel, majd táskámban kezdek kotorászni, végül, mindent kiborítottam a padlóra.
- Én meg csak pénzt hoztam. – hökken meg rabtársam.
- Haha… nincs meg a telefonom… - nézek bele még egyszer a táskámba. – Én hülye. YongHwa kezébe adtam, de ő nem adta vissza. Ravasz… - stírölöm szúrósan a falat.
- Mit szólnál hozzá… - rúgja odébb pár cuccom. – ha addig jól szórakoznánk. – lép jó közel hozzám.
- Ugye most csak szívatsz? – bukik ki belőlem a legértelmesebbnek tűnő kérdés.
- Igen. – ül le puffogva a sarokba.
- Nem szeretnék második alkalmat. Elég volt nekem reggel… - guggolok le én is.
- Mi volt reggel? – vonja fel egyik szemöldökét.
- Magánügy. – zárom le.
- Szóval YongHwa rád mozdult. – azzal a lendülettel dobtam pofán a táskámmal.
- N-N-Nem is. – mondom ki harmadszorra, vörösen.
- Ja. Én meg… mindegy, nincs poénom. –húzza el a száját.
- Te se vagy jobb. Egyikőtök bénább, mint a másik. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért. – kezdek bele a szent beszédbe.
- Én és YongHwa? – kerekednek ki a szemei.
- Igen, na ná… - csapom magam homlokon. – Te és EunChan. – javítom ki.
- Mi? Én nem tetszem neki… - mondja komoran a mellettem ülő.
- Tudod, fogalmam sincs mi van az agyad helyén. – sóhajtozok, miközben a fejem rázom.
- Ya! Így kell beszélni az idősebbel? – szól rám játékosan.
- „Én és YongHwa?!” – vágok ugyanolyan hülye képet, mint ő nem rég.
- Igazad van. Egy pont neked… - mondja megadóan.
- Szóval, miért hiszed, azt, hogy nem tetszel neki? – kérdem.
- Mivel sose mutatta ki. Amikor valami zavarba ejtő téma kerül szóba arrébb megy vagy hirtelen elesik… majd elszalad… áhh… - világosodik meg.
- Áh… - dramatizálok.
- Ez az lenne? – gondolkodik erősen.
- Igen. Mit hittél, majd, hogy leteper? – nevetek.
- Akikkel eddig jár… - ordítok rá.
- PIROS LAP! Ilyet nem hozunk fel! – szidom le.
- Oké. Szóval tetszek neki? – csillognak a szemei.
- Igen, erről beszélünk már egy órája. – kuncogok.
- És, hogy csináljam? – ül közelebb.
- Mégis mit? – értetlenkedek.
- Hogy mit csináljak, hogy észrevegye… - próbálja megfogalmazni mondandóját.
- YongHwa tökösebb nálad… Ki hitte volna… - nézek rá ördögi beütéssel.
- Miért ő mit csinált? – érdeklődik.
- A pillanat tört része alatt áthajolt az én oldalamra a kocsiban és megcsókolt. – hadartam el.
- Kezdő… - fújja ki a levegőjét.
- Mit mondtál? – nézek rá szúrósan.
- Szóval, azt mondod ezzel, hogy, amint kinyílik az ajtó csókoljam meg? – kérdezi kissé vörösen.
- Valami olyasmi. De, mivel akarsz kijutni? – érdeklődöm.
- Felhívom? – ironizál.
- Itt a telefonod? – szűröm fogaim közül. Már éppen készültem volna leütni, mikor hirtelen megindul lefele a lift, jó gyorsan. Hirtelen rávetettem magam HyunJoongra és a pólóját szorítottam. – Élni akarok, élni akarok, élni akarok. – motyogom.
- Ööö, megállt. És YongHwa meg akar ölni. – próbál levegőhöz jutni.
- Y-YongHwa… - bukdácsolok ki hozzá, mivel ahogy kijöttem a liftből letört a sarkam, és egy nagyobb lendülettel öleltem át. – Féltem lefele… - szipogom.
- Jól van, semmi baj. – szorít magához YongHwa.
- Itt a média… - lép mellénk EunChan, erre a szóra pedig azonnal szétröppenünk. Mondjuk a következők után nem mi leszünk a címlapon. Kim Hyun Joong szép komótosan kisétált a liftből, vetett ránk egy pillantást, majd megállt pontosan EunChan előtt.
- Mi az? – kérdezi kissé zavartan. HyunJoong nem válaszolt csak egy laza mozdulattal ledobta EunChan naplóját és telefonját a földre, derekánál fogva magához passzírozta, a következő pillanatban kamerák kattogása közepette pedig egymás ajkainak estek. Egymásénak. Ez nem egy egyszerű, először egyoldali csók, nem ezek egyből a közepébe vágtak. EunChan kezei már rég HyunJoong hajában matattak, és mentek is volna tovább, ha nem választjuk szét őket.
- EunChan, mégis ki vagy te? – kérdezem tőle.
- Mire gondolsz? – kérdezi mosolyogva.
- Hát, hogy, hogy lehetsz te az a szerencsétlen No Eun Chan, amikor így lekaptad őt! – mutatok végig az extázisban lévő HyunJoongon.
- Hát… izéé… - keresi a szavait
- Hagyjd, tartogasd a nászútra, kérlek. – nem akarom tudni a részleteket.
- Min, mit szólnál hozzá ha közös len… - vágok YongHwa szavába.
 - NE-IS-ÁLMODJ-RÓLA! – nézek rá szúrósan. Én… már összezavarodtam. Eredetileg Yoseobbal akartam lenni, de ezt még magamnak is féltem beismerni mivel gyerekkori barátok vagyunk. De eddig ő csak kiabált velem, de YongHwa… már meg is csókolt.
- És, hogyan tovább? Hazamész? – zökkent ki EunChan.
- Hmm? – értetlenkedek.
- A cipőd. Nem hiszem, hogy így velünk kellene lenned. – mondja.
- Nem akarok két szerelmes közé szorulni. – bénán vigyorgok.
- Akkor mehetünk. – lép mellém magabiztosan YongHwa.
- Előbb a telefonom. – nyújtom a kezem ő pedig átadja a készüléket, majd hirtelen morajra lettünk figyelmesek.
- Mi az már megint? – kérdezzük mind a négyen egyszerre, majd a két fiú egyszerre bújik mögénk. Még mindig nem értjük a dolgokat, majd megpillantjuk a „baj” okozóját. Illetve a baj okozóit.
- Bianne! – hajoldozik lány. – Nem akartam késni. – kissé liheg gondolom sietett, majd a lány és a mellette lévő személy mellénk érnek.
- Rég találkoztunk! – mosolyog kedvesen a lány.
- ChaeRin. – mondják egyszerre a fiúk.
- Min? – döbben le a Chaerin melletti személy.
- L-Luhan? - de még én, hogy ledöbbenek azon, hogy kézen fogva jöttek végig az egész csatamezőn. Mit keres itt az „öcsém”?

Lee Chae Rin/ CL

Luhan