9. Fejezet

HwaRim POV*

- Yo… - próbáltam volna válaszolni, de türelmetlen volt, és újból ajkaimra mart, de most már hevesebben, és egyre érzéketlenebbül. Ott harapta az ajkaim, a nyelvem, ahol csak érte. Próbáltam eltolni magamtól, hogy levegőhöz jussak, és ne zöldüljön be a fejem, de csak akkor akaszkodott le rólam, mikor nyakamon nyalt végig, és csókokkal halmozta el azt. – Yoseob… - nyögök fel, és karjaim a nyaka köré fonom.
- Megkaphatlak? Igaz? – löki felem fölé kezeim, és leszorítja a kezeim.
- E-Ez fáj… - mozgolódok kicsit.
- Megkaphatlak, ugye? – suttogja a szavakat.
- Engedd el előbb a karom, fáj. – mondom határozottan, de csak még jobban összeszorítja őket.
- MEGKAPHATLAK TÉGED TE ISTENVERTE RIBANC?! – ordít rám hirtelen, mire teljesen megszeppenek.
- M-Mi? – pislogok rá ijedten, de nem válaszol, csak letépi a ruhákat, amit adott, és a fekete csipkés fehérneműmet vizslatja.
- Tizenkét év… Tudod mennyire fárasztó volt, tizenkét éven át erre várnom… ahogy egyre jobban rájöttem a dolgokra… - szakítja le rólam a melltartót és kezeivel masszírozni kezdi azokat.
- Yho… Yhoseoob… - nyögök fel. – H-Hagyjd abba… - suttogom.
- Nem, nem fogok leállni, addig amíg kegyelemért nem könyörögsz, azt akarom, hogy tudd, mit éreztem ennyi időn át… - suttogja fülembe, majd rá is harap arra, nem éppen gyengéden. – Kibaszottul dögös vagy… - morogja ajkaim előtt, majd újra megcsókol. Én már nem csókolok vissza, de ajkaim akaratlanul is szétnyílnak utat engedve nyelvének.
- Engedj… el… - lököm el magamtól, de azonnal visszaült csípőmre és kezeimet két oldalra fogja.
- Majd ha végeztünk… - ránt egyet karomon, amitől elfolytok egy kisebb sikolyt.
- Yoseob… - gyűlnek könnyek a szemembe.
- Ez az, sírj csak… - nevet fel, és végighúzza egyik kezét a hasamon, kicsit felkarcolva azt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és felvett egy hegyes bögre darabot.
- Mit akarsz azzal? – kérdeztem elfúló hangon.
- Csak érdekesebbé teszem a dolgokat… - szótagolja, és ott, ahol előbb kezét húzta végig, most a bőrömbe vágja a bögre darabot és úgy húzza azt végig. Síkitok, sírok, és csak imádkozok, hogy egy rossz álom legyen, de nem az. – Nem hallják, elmentek… - lök egyet csípőjén, mitől megérzem merevedő férfiasságát.
- Yoseob… ez fáj… - szipogok. Könnyeimtől már semmit sem látok. Kezemen már érzem a saját vérem… Miért? Miért történik ez? Yoseob újra a melleimmel kezd játszadozni, míg egyiket masszírozza, a másikat nyelvével és szájával ingerli. – Ah… engedj el… kérlek… nem akarom… - makogom.
- Ennyire türelmetlen vagy? – fordítja vissza, a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A hasamon a seb… ég, és ahogy hozzáér Yoseob felsőtestéhez még csíp is.
- Hagyj… - nyöszörgöm.
- Jó, sietek drága Min. – mosolyog, miközben arcomat simogatja. Testem remeg akár a kocsonya. Meg fog erőszakolni, igaz? Alig, hogy kimondtam magamban ezeket a gondolatokat gyorsan lehúzza rólam a csipkés bugyit és elégedetten végignyal ajkain. – Valaki nedves… - kuncog. Nem látom tisztán az arcát, a könnyeimtől teljesen elhomályosult a látásom, csak próbálom kivenni a körvonalakból milyen lehet. Mozogni kezd, ez annak a jele, hogy levette a boxerét és bármelyik percben megerőszakolhat. Egyedül vagyunk a házban, nincs erőm, elfutni. A hasamon vérzik a seb, és a kis szoba sötétje egyre ijesztőbbé válik. Semmi sincs rajtam, csak a könnyeim és a vérem. Ezek az egyetlen dolgok, amik most beborítják hófehér testem. Ezekből a gyászos gondolatokból egy irtózatos fájdalom rángat vissza a valóságba.
- YOSEOB! – pattannak ki szemeim és felsikítok, könnyeim még jobban megerednek és hátába vágom körmeim. Yoseob teljes méretével belém hatolt. – EZ FÁJ! YOSEOOOOOOOB! – ordítok fájdalmamban és csak a levegőt tudom kapkodni, miközben egyre több véres csíkot hagyok a hátán. De nem áll meg ezzel, gyorsan mozog bennem és erőseket lök. Teljesen szétszakadok, de ennek egyáltalán nincs jó értelme.
- Ez olyan remek érzés… - mar ajkaimra. – Vérzel odalent is. Hát tényleg én lennék az első? – nevet fel. – Annyira gyönyörű vagy… - suttogja és nyakamon kezdi szívogatni a puha bőrt, miközben egyre gyorsabban mozog. Igaza volt. Igen ő nekem az első, de bárcsak ne lenne. Bárcsak ne lenne olyan dolog, mint a szüzesség…
- Y-Yoseoob… - nyögöm erőtlenül. – Fej—ÁÁHHH.. YO..seob… ÁLLJ MÁR LE! – ordítok fel megint, ahogy mélyen belém löki magát.
- Gyönyörű… - nevet fel újra, és csípőjét egyre szabálytalanabbul mozgatja. Kezével elkeni a vérem az egész felsőtestemen, és csak kéjesen nyög a levegőbe. – Végre, el sem hiszem, hogy megkaptalak. – suttogja fülembe, és egyből leesik, hogy mire gondol.
- Yo-Yoseob NE MERJ BELÉM ÉL--..! – már túl késő volt… Hímtagja teljes tartalmát belém lövellte. Undorító érzés volt. Undorodtam Yoseobtól, aki csak jólesően sóhajtozik rajtam. Direkt csinálta. Könnyeim még mindig nem álltak el, mindenem sajog és lihegek. Levegő után kapkodok, hogy ne fulladjak meg könnyeimtől. Utolsó erőmből lelököm magamról az extázisban lévő Yoseobot, és megragadva az első tárgyat, amivel körbecsavarhatom magam botladoztam el remegő lábakkal az ajtóig. El akartam szaladni, de nem ment… Erőtlenül mentem a lifthez, és nyomtam meg a nyolcadik emelet gombját. Szó szerint úgy estem ki a liftből, és az ajtóig a föld segítségéig jutottam el. A kilinccsel felhúztam magam és a csengőre nyomtam az egész testem. Könnyeim elapadtak, már csak a fájdalmat éreztem, és azt, hogy lábaim már nem bírják tovább. Remegő kezekkel szorítottam magamhoz az anyagot, mígnem kinyílt az ajtó.
- ÚRISTEN! – sikít fel Zinger és azonnal utánam nyúl és behúz az előszobába. – Úristen… - rázogat Zinger. – J-Jól vagy? Min?! El ne ájulj…. – próbálja visszafojtani könnyeit.
- JiEun engedd teli a kádat. – szólal meg nyugodtan Hyosung, és leguggol mellém. – Hadd lássalak. – nyúl felém, de karjai ugyanúgy remegnek, mint az enyéim. Kiteker a fehér anyagból és döbbenten néz rám. – Mi ez a seb a hasadon? Zinger, kötszert azonnal! – ordítja a megszeppent lány képébe, de azonnal elindul. Hyosung tekintete egyre lejjebb vándorol és arcára kiül a düh, és az aggodalom. – Ki csinálta ezt veled? – kérdezi, miközben felsegít, és a fürdőben beleültet a vízbe. Nem tágít tőlem egy métert se, ledobja magáról a ruháit és beleül a kádba, majd óvatosan kezdi rólam törölgetni a vért.
- Jól vagy? – kérdezi, s kezével letörli a vért az arcomról, közben a többiek is bejönnek. – Hülye kérdés… bocsánat… - próbál mosolyogni.
- Yoseob… - bukik ki belőlem ez az egy szó, és megint sírni kezdek.
- Shhh…. Semmi baj… - ölel át, majd szivaccsal elkezdi törölgetni a karjaim.
- Készítek egy kis teát. – megy ki JiEun. Zinger aprókat lép, az ő lábai is fel akarják mondani a szolgálatot, de segíteni akar, és felköti a hajam.
- A nyakad… - dadogja.
- Nagyon fáj? – kérdezi Hyosung. – Válaszolj kérlek. – kérlel.
- A seb… - suttogom, szinte alig hallhatóan. – Miért? – nézek rá üres tekintettel.
- Nem tudom… - rázza meg a fejét. – Menni fog egyedül a többi? – kérdezi anyáskodva, csak bólintok. Kiszáll, betekeri magát egy törölközővel, de nem megy el. Én csak ülök és nézek ki a fejemből. Jó érzés, hogy a meleg víz mindent lemos rólam. Minden mocskot, amit az elmúlt fél órában szereztem. Kiemelve a kezeim a vízből, rá kellett jönnöm, hogy még mindig remegnek. Szipogva mostam le magam, majd segítséggel kiszálltam a kádból. Nem tudtam megszólalni, nem jöttek ki hangok a torkomon. Még mindig nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Zinger és Hyosung óvatosan törölték le rólam a vizet, figyeltek, hogy ne fájjon. Miután száraz lettem, kötszerrel betekerték a hasamon a sebet és felöltöztettek. Kitámogattak a kanapéig és a kezembe adtak egy bögre teát, ami majdnem kiborult, annyira nem tudtam irányítani a testem. Néma csöndben ültek mellettem. Mindhárman dühösek voltak. Sunhwa most valahol máshol volt.
- Most azonnal átmegyek, és megverem Yoseobot. – ütögeti dühösen ökleit.
- Ne… - mondom tömören.
- Miért? Megerőszakolt, az ég szerelmére! – rivall rám, mire még jobban összehúzom magam. – Ne haragudj. – ölel át. – Még mindig remegsz… - állapítja meg.
- És, YongHwanak nem kellene szólni? – veti fel Zinger.
- Ne… Ha megtudja… - ölelem át térdeim. – akkor nem fogja annyiban hagyni. – motyogom.
- Félted? – bólintok.
- Csókolóztatok már? – szól közbe Hyosung, mire megint csak bólintok. – Tetszik neked? – néma csönd.
- Nem tudom. – mondom nemes egyszerűséggel.
- Azért felhívom, hogy ma nálunk alszol, oké? – néz rám, mire megint csak bólintok.
- Kérsz valamit? – szólal meg végre JiEun is.
- Teát… azt hiszem… - nyújtom feléje a bögrém, ő elveszi és kimegy, majd Hyosung követi a telefonjával a kezében.
- Biztos ne kínozzam halálra? – ül le mellém aggódva Zinger.
- Biztos. – mosolyodok kicsit el.
- Megyek, és rendet pakolok a vendégszobába, megint szétszórtam a ruháim. – nevetgél és ő is eltűnik. Nem tudom hány perce élvezhettem a csendes magányt, mikor valaki kopog. Torkom a szívemben dobogott, nagyon reménykedtem, hogy egyik ismerősömnek sem támadt kedve idejönni, főleg nem Yoseobnak. Zinger kiugrál a szobából, és kicsit elgondolkodva ajtót nyit. Halk sutyorgást lehet hallani a bejárati ajtó felől, majd egy „rendben, gyere”-t, és az idegen megjelenik a nappaliban. Egy férfi volt az. Nem ismertem. Öltöny volt rajta, ezért végképp nem tudtam hova tenni. Elém lépett, majd meghajolt, közben a többiek is furcsa szemmel méregették az idegent.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavarok, te vagy HwaRim, igaz? – mosolyog rám, mire csak bólintok. – Beszélhetnék rólad valamiről? Vagyis több mindenről, ami nagyon fontos. – mondja komolyan, ismét bólintok, majd helyet foglal mellettem.
- Mi a neved? – kérdezem, de nem igen akar rá válaszolni.
-Gondolom tudod, hogy anyád második házassága, Yang Bong Sukkal válásban végződött. Én ennek a férfinak ez eltitkolt fia vagyok. Vagyis az egyik. Azt kell tudni apámról, hogy piszkosan játszik és bármit megtesz a pénzért. Mint például eldobta a másik fiát, Yang Yoseobot. – mondja egyszerűen.
- Y-Yoseob… apja az é-én…? – dadogok, és ha lenne erőm pánikolni kezdenék.
- Igen, ha jól informáltak, gyerekkori barátok vagytok. – mondja.
- Ez nem igaz. – mondom hidegen.
- Mindegy. Egy kérés miatt jöttem hozzád. – folytatja.
- Mi lenne az? – kérdezek rá, kezd érdekelni a dolog.
- Vedd át apám cégét. Jelenleg, én nem tehetem meg. Szerinte hátba támadnám őt, ezért nekem esélyem sincsen erre. Mondjuk tökéletesen igaza van, sose tűrtem az ő kis játékait, főleg, amikor ártatlanokat is belekever, mint például a lányát, Park Ji Ra-t, aki jelenhelyzetben a húgom. Amióta elvesztette az emlékeit, apám hercegnőként kezeli, s lehetetlenné teszi, hogy visszaemlékezzen a régi dolgokra. – folytatná tovább.
- Ji Ra nála van? Annál a kis hazug, pedofil köcsögnél? – borultam ki.
- Igen, nála… nálunk. Csakhogy előlem el van zárva… Ha elindulsz átvenni a céget, tudnod kell még két dolgot. Egy. Ji Ra, és Yoseob, aki a napokban jött rá, hogy az apja él, az ellenségeid és versenytársaid lesznek egyszerre. Eközben mindent el kellene követned, hogy a nővéred visszaemlékezzen. Kettő. Minden megengedett. – gondolja befejezettnek mondandóját.
- Higgyük is el? – jön a flegma kérdés Hyosungtól.
- Nincs más választása. Egyedül akartam megoldani a dolgokat, nem akartam eredetileg belerángatni HwaRimet, de másképp nem fog menni. – mondja zavartan.
- Hívj Minnek. – mosolygok rá.
- Na de MIN! – szólnak rám egyszerre a többiek.
- Nincs semmi Min… Na, és mivel is foglalkozik a cég? – kérdezek rá.
- A világhíres, országszerte megtalálható kávégyár központja, a „P Caffee”, ami annyit tesz, hogy tökéletes kávé, tökéletlen emberek kezéből. – magyarázza.
- És, azt mondod… Yoseob is benne van a dologban? – vigyorodok el.
- Igen, minden bizonnyal el fogja vállalni. – von vállat.
- Ugye nem…? – kezd bele a kérdésbe JiEun.
- De! Ezek után szerintetek csak úgy hagyni fogom magam, mintha mi sem történt volna, játszva a hülye gyerekkori picsát? – állok fel, de lábaim nem túl erősek, így azonnal összerogyok, de az ismeretlen ismerős elkap. – Köszönöm… - bágyadtan rámosolygok.
- Szabad tudnom mi történt? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Minden. – válaszolom.
- Ahha… - mosolyog rám kissé rosszfiúsan.
- És, most, hogy bizalmamba fogadtalak, elárulod a neved? – ültet vissza a kanapéra.
- Jay Park. – mondja, és hirtelen kínos csönd telepedik le közénk, aztán csak arra leszünk figyelmesek, hogy Zinger egy párducot megszégyenítő gyorsasággal suhan be a szobájába, kifele dobálva a magazinjait, majd a kezében az egyikkel visszatér.
- E-Ez a Jay Park? – mutogat a címlapra.
- Van rajtam kívül más is? – nevet fel. Istenem, de édesen nevet…
- H-Hát… - motyogja vörösen Zinger.
- Hyosung segítenél egy kicsit… leszeretnék feküdni… - siet mellém, és szó nélkül felhúz.
- Akkor én mennék, csak megadnám a számom… - pislog rám értetlenül.
- Ugyan-ugyan. Maradj nyugodtan, ígyál meg egy teát, Zinger úgyis megszerzi a számod. Hát nem látod ezt az elszánt tekintetet? – kuncogok. – Ez a tipikus „vadász és zsákmánya” ala Zinger egy cipőboltban. – vörösödik el az említett, én meg egy „A többit megbeszéljük máskor. Jó éjt.” monológgal távozok a nappaliból, Hyosung pedig segítőkészen lerak az ágyra.
- Biztos ne csináljak semmit? – utal a fiúkra.
- Csak… aludj velem, jó? – mosolygok rá.
- Persze. – mosolyog vissza, majd bevágja az ajtót, és leoltja a fényeket. Már csak az ablakon süt be a hold fénye. Hyosung a hátam mögé fekszik, átfogja derekam két kezével és eldönt. – Puha vagy… - dörgölőzik hátamba, mire felnevetek.
- Te meg macska… - jegyzem meg halkan.
- Csak szeretem a puha dolgokat… - kuncog. – Jó éjt. – mondja.
- Jobbat… - mosolyodok el kissé keserűn, és lehunyom szemeim.

YongHwa POV*

Viszonylag minden rendben volt mindenhol leszámítva azt, hogy majd elalszok, és fogalmam sincs mikor ütközök össze egy másik autóssal. Vajon Min alszik, vagy fent van és engem vár, hogy biztonságban hazaérjek? Jó lehet túlzásba viszem a fantáziálgatást, de ez alatt a pár nap alatt mondhatom, hogy megtetszett. Mikor hazaértem, azt kellett tapasztalnom, hogy egyedül csak én vagyok a lakásban. Na meg az a dög. Ledobva a cipőm a legközelebbi sarokba, becsoszogok a konyhába és a hűtőben kezdek kutatni. Van itthon minden. De a kérdés az, hogy ebből a mindenből mit tudok megcsinálni. Lényegében semmit. A választásom, az egyik szekrényben lévő, tasakos ramenre esett, így bevágtam azt a mikróba. Feltekertem az időzítőjét három és fél percre, majd leültem a kanapéra, de mielőtt bekapcsolhattam volna a TV-t, megszólalt a telefonom.
- Mégis mi olyan fontos, hogy… - pillantok az órára. – Este tizenegykor zavarj. – morgom.
- Ugyan, úgysem aludtál. – nevetgél a vonal másik végén Hyosung. – Viszont, most komolyan. – köhög. – Min, ma nálunk alszik. – jelenti be.
- Miért? – kérdezek vissza.
- Mert, és pont. – mondja flegmán.
- Hyosung, történt vele valami? – aggodalmaskodok, de a telefon másik végén lévő néma csönd még nagyobb aggódásra késztet, végül megszólal.
- Ja, bocsi, csak valaki jött, és nem ismertem fel, ezért azt néztem. Ööö, izé. Nem történt semmi, csak kicsit összezuhant a meetingtől, ami órákig tartott, aztán volt egy találkozója, aztán volt benne Yoseob is, meg… meg.. majd holnap látod, szia! – nyomja ki.
- Yoseob? Hé, Hyosung… Hé… - dobom le magam mellé a telefont. – Yoseob? – hitetlenkedek. Megint visszanyúlok telefonomért és Mint kezdem hívni, de a telefonja ki van kapcsolva. Ezután próbálkoztam Yoseobéval, ami fogalmam sincs miért van meg, de ugyanúgy vakvágányra futottam. A kajám már rég készen van, de még mindig csak megrökönyödve ülök a kanapém, mikor az az átokverte szar megint megszólal, kivételesen ismeretlen számot jelezve.
- Mi a fasz van? – morgok bele.
- Jung YongHwa? – kérdezi a másik oldalról valaki.
- Igen. Mi van? – morranok.
- Ha jól tudom, a te menedzsered Min. – mondja nyugodtan.
- Igen, de te ki a faszom vagy? – leszek egyre idegesebb. Miért jön mindenki Minnel?!
- A bátyja, és szeretnék veled beszélni. Lehetséges lenne? – kérdezi nyugtalanul.
- Valami baj van Minnel? Történt valami? – idegeskedek.
- Nem tudom magam se. De holnap találkozhatnánk? – kérdezi.
- Ahhoz előbb a nevedet elárulhatnád… - válaszolom unottan.
- Ismersz te. Emlékszel? Még, a gimiben, nagyon cuki volt, hogy is hívták a srácot? – röhögi el magát.
-Jaebum? – kerekednek ki szemeim, bár ő ezt nem látja.
- Telibe. – röhög.
- Mi a halál volt ez a formális beszéd? – ordítom le a fejét.
- Jaj, már… ne nyávogj annyit, hanem, inkább kijössz a házadból és eszünk valamit? Én fizetem. – próbál lekenyerezni.
- Éppenséggel most ettem. – hazudok.
- Rament, mi? Na gyere már, nem halsz bele egy meghívásba. – erősködik.
- Nem, éppenséggel… jó, kimegyek… - nyomom ki és felkapva a pulcsim a fogasról lépek ki a házból. – Te meg mit keresel az ajtónál? – botlok el, de csak majdnem.
- Betörőset játszok, szerinted? – forgatja meg a szemeit.
- Szerintem, csak hülye vagy. – nevetek fel.
- Az a hülye ki is zárhat a lakásodból. – emeli magasba a kulcsaim.
- Azt meg mégis mikor…? – kapok utánuk és zsebre vágom.
- Mondjuk úgy, hogy kívül voltak… Hihetetlen egy cseppet se változtál. De azért nem hittem volna, hogy ilyen fura fétiseid vannak, minthogy női cipőt gyűjtesz. – néz rám furcsán.
- Most akkor kajálunk, vagy nem, mivel vár a ramenem. – nézek rá szúrósan, s elindulok az autója felé.
- YongHwa… - sóhajt.
- Mi van? – nézek vissza.
- Az ajtó…? – mutat rá, tárva-nyitva van.
- Tessék. – dobom a kulcsokat, ő elkapja, én pedig tovább sétálok.
- Sose fogsz változni… - von vállat, majd utánam jön és beül a volán mögé. – Hova vihetem a segged? – néz rám, és beindítja a motort.
- Csak válassz valamit, kilyukad a gyomrom. – morgom. – Egyébként mi is ez a hülyeség Minnel? – sandítok rá.
- Mi lenne? Az igazság, majd beszélünk róla, amikor eszünk. – több szó nem is esett köztünk az út további részében. Egy drágának látszó étterembe jöttünk, ami drágább, mint aminek hinnétek. Hát igen, ha Jay Park valakit le akar kenyerezni, azt ezer százalékban le is fogja.
- Tovább bámulod a kirakatot, vagy bejössz? Amúgy, bizarr látványt nyújtasz…. – nyitja ki az ajtót, majd belépünk rajta, de még mielőtt nekiállhatnánk enni, valakinek jönnie kellett. Illetve valakiknek.
- Annyeong! – integet hevesen a nem szívesen látott vendég.
- Eszünk négyesben? – ajánlja fel a másik újonnan jött.
- Most nem futsz el előlem YongHwa! – vigyorog rám gonoszan Chaerim.
- Jaaaaaaaaaaaaaaaaaay!~ - nézek rá szúrósan.
- Ne nézz rám, ez nem én voltam. – emeli magasba a kezeit.
- Éhen halok! – kiált közbe, azt hiszem Luhan, és csak úgy áttör kettőnk között, majd leül egy hátulsó asztalhoz. – Ha  nem jöttük, én nélkületek eszek. – mondja fenyegetőzve.
- Gyertek, ne várassuk meg… - kuncog CL és ő is odaül. Mi sem tehettünk mást, leültünk velük szembe, és néma csend telepedett be közénk.

Jay "félisten" Park

Szerzői hozzáfűznivaló: gihiiiiiiiiiiiiiiiii*ooooooooooooo* <3 XDDDDD

7-8. Fejezet

HwaRim POV*

- E-E-Ez mi? RinRin miért fogod Luhan kezét?! Neeeee… - siránkozok.
- Én is örülök… - ölel át jó szorosan.
- D-De miért? Luhan! Te megrontottad Luhant! – rázom Chaerint.
- Noona, nem kellett engem annyira kérlelni… - szakít el minket.
- De… Te nekem a drága szomszédom, a majdnem öcsém vagy. Tizenhét éves… és… és… - sóhajtok.
- És? – szólal meg a másik három, akit eddig figyelmen kívül hagytam.
- És miért nem mondtad, hogy visszajössz? – mosolygok rá.
- Noona! – ölel át. Az én kicsi Luhanomból férfi lett. – Noona, nagyobbak lettek?! – szakad el tőlem vigyorogva.
- Mégis mik? – nézek mindenkire értetlenül.
- A melleid! – jelenti ki vigyorogva, én meg csak halálsápadtan meredek előre. El is felejtettem. Luhant nem kell félteni, a lányokat kell tőle. Sőt még a fiúkat is. Kilépek karjai közül és CL kezét fogom meg.
- Minden elismerésem, hogy féken tudod tartani! – bólogatok hevesen.
- Ugyan, egyszerű volt. – mosolyog. – Viszont. – húz magához közelebb. – Ennyire ijesztő lennék? – bök a srácok fele.
- Nem, csak éppen ha hoztunk fel. De akkor, most nem is zavarunk. Menjünk YongHwa. – mire kimondtam, már el is tűnt. – Ne vedd a szívedre, még mindig gyerek.
- EunChan Unnie, sok sikert. CL, majd beszélünk. Luhan… Csak okosan. – nevetek fel, majd intek HyunJoongnak és én is távozok az épületből.
- Ugye egyenesen hazamegyünk? – nézek kérlelően YongHwara, s közben leveszem a magassarkúmat és mezítláb tipegek el a kocsiig.
- Igen, oda megyünk… - nevet. – Mint egy pingvin. – jegyzi meg.
- Nem kérek kommenteeeeet. – nyafogok, majd becsapom a kocsi ajtaját.
- Mi a baj? Dühösnek tűnsz. – kezd beszélgetésbe, és már el is indultunk.
- Letört a sarkam, hogy ne lennék dühös? És, Luhan is… ahhhww… - morgok.
- Tíz perc néma csönd? – kérdezi.
- Kérlek. – mosolygok rá, és egészen addig nem szólunk egymáshoz, amíg le nem parkol a ház elé.
- Arról nem volt szó, hogy Cheongdam-dongba jövünk! – esik le az állam. – Hiszen, ez, ez… ez nagy. Nagyon nagy, és… és ez óriási! – keresem a szavakat, de nem igen jön össze.
- Talán menj be és néz körül. – mosolyog rám, én meg azonnal berohanok. Vagyis berohannék. Nagy lendülettel vágom magam az ajtónak, ami a poén kedvéért zárva volt.
- Sssssssssszzz… Nem hittem volna, hogy ennyire feltüzelt a lakás. – nevet és kinyitja nekem az ajtót. Én csak oldalba bököm, miközben fejem simogatom és beljebb lépek, ledobva egy cipőkupac mellé a magassarkúm darabjait. A látvány teljesen magával ragadott. Nem volt benne annyira semmire különös. A konyha és a nappali egy részét pillantottam meg először. A két helység teljesen ellentmondott egymásnak, de attól nézett ki jól. A konyha falai vagy vérvörösek voltak, vagy téglából kiépítettek. Ehhez jött egy nagy fekete hűtő, aminek még jég automatája is volt. A bútorok fehér tölgyből készültek, hozzá ugyanolyan színű parketta. Amint belépsz, meg tudod, mit rejt maga mögött a márvány pult. Négy bárszéket, és mellette egy kész bár ékeskedik. Ami kissé megdöbbentett az az, hogy nem volt külön kis asztal, aminél összeülne a család. YongHwa mindig ilyen magányos volt? Mindegy, a nappali ennek az ellenkezője volt. A falak félig halvány kékek voltak, félig fehérek.  A padlót fényes márványlap borította, rajta fehér szőnyeggel. A nappali közepénél volt egy üvegasztal, vele szemben pedig egy hatalmas plazma TV. Természetesen, kötelező kellék révén nem hiányozhatott egy menő fekete bőr kanapé sem. Ezen kívül még négy babzsák foglalt helyet az asztal környékén. A bútorok itt mind hófehérek voltak, és az egyik szekrény teli volt könyvekkel. De minden figyelmem elterelődött ezekről, mikor megpillantottam az üvegfalat, természetesen ajtóval, ami szabad rálátást nyújtott a medencére, a gyönyörűen csillogó zöld fűre, a grillre, és az utólag odatelepített két pálmafára.
- Ne az új szőnyegre folyasd a nyálad. – nyúl alsó ajkamhoz és hüvelykujjával egy könnyed mozdulattal letörli a nyálam… majd a pólómba törli kezét.
- A nyelved az én számban volt, most meg zavar a nyálam? – nevetek fel, majd rájövök mit is mondtam. – Omo! – csapom magam az arcon. – Melyik az én szobám? – kérdem vörösen.
- Fent… a… második ajtó… - mondja kissé zavartan, majd becsoszog a konyhába én meg felrohanok a szobámba, ahova le voltak pakolva a szatyraim, és… Yacchan az ágyon henyélt.
- Yacchan! – fogom kezeimbe és kis gyerek módjára vigyorogni kezdek rá. – Jó kisfiú, akarom mondani jó kislány voltál? – simogatom meg a buksiját, majd szemügyre veszem a szobát. A fal halvány barack színű, úgyanolyan fehér bútorzattal rendelkezik, mint a nappali, egy kis éjjeli szekrény, mellette az ágy, amin ülök, halványrózsaszín takaróval. A sarokban egy íróasztal foglal helyett, felette egy polc, amin sok papír van. Leraktam Yacchant az ágyra, és szemügyre vettem őket. Adatok YongHwaról. Az íróasztalon volt egy lámpa, és rajta volt még a laptop, telefontartó, meg egy „házavató ajándék”-nak címzett doboz. Leültem a gurulós székre, de még mielőtt kinyithattam volna, valamibe kegyetlenül berúgtam a lábam. Jajgattam egy darabig, majd lepillantott. Gondolom a macska alvóhelyéül fog szolgálni. Figyelmem újra a doboznak szenteltem. Nem mertem kinyitni, ezért inkább visszamentem a konyhába YongHwahoz számonkérésre.
- Mi ez? – rakom le elé a dobozt.
- Fogalmam sincs, Hyosung adta nekem is… - pillant ő is furcsán a dobozra. – Azt mondta, hogy titokban adjam oda.
- Még kevésbé nem akarom kinyitni. – rázom meg a fejem.
- Kinyissam én? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Nem tudom. – bökök egyet a dobozon. – Valamiért, most annak is jobban örülnék, ha bomba lenne benne. – nyelek.
- Ne vacakolj már ennyit. Ígérem nem röhögök. – mosolyog rám ártatlanul.
- Biztos? – nézek rá szúrósan.
- Cserkészbecsület szavamra. – emeli magasra az egyik kezét, másikat szívére helyezi.
- Hjaa, na jó. – kezdem lehámozni a csomagolást a dobozról. Mikor teljesen eltávolítottam az anyagot sem lettünk okosabbak, mivel a tartalmát egy fekete doboz takarta. – Te, ez lehet, hogy tényleg bomba? – nézek rá riadtan.
- Az előbb még örültél volna nem? – néz rám vissza zavarodottan.
- Az egy dolog… - fújom fel az arcom. – Három, kettő… - kezeimmel kinyitom a dobozt és behunyom a szemeim. – és egy… - emelem fel a ruhát még mindig csukott szemmel, és YongHwa röhögésben tör ki. – Nem voltál cserkész, igaz? – tartom még mindig csukva a szemeim. Mégis mi a franc van rajta?
- Hát nhem… - próbálja visszafojtani a röhögését. Lassan kinyitom a szemem és sokkolva állapítom meg, hogy ez egy újabb hálóing. Annyi különbséggel, hogy az egész rózsaszín, és egy kutyafej díszeleg rajta.  Csak morcosan a fuldoklóra pillantok, majd vissza a dobozba, amiben megpillantok valami sárgát, de felette egy levelet.

„ Ezt add át a bátyámnak.”

Amíg YongHwa nem figyelt, kiszedtem a másik ruhadarabot és a kezemben kezdtem kibontogatni. Hirtelen hatalmas nevetőgörcs kapott el és a levegőbe lóbáltam boxert, mire egy falfehér YongHwaval szemeztem.
- E-E-Ehz jobb, mhint… - tartok egy apróbb szünetet. – mint az én hálóingem! Dinók? Komolyan?! – folynak szinte már a könnyeim, ő meg kikapja a kezemből és elindul felfele. – M-most mérges vagy? – indulok utána.
- Nem, de ezt elásom jó mélyre. – puffog.
- Miért, szerintem dögös. – kuncogok.
- Nem Yoseob vagyok, nem hordok ilyen gyerekes dolgokat. – morogja.
- Hogy kerül a képbe Yoseob? – hagyok abba minden nemű nevetést.
- Miért ne kerülhetne? – vonja meg a vállát.
- Neked most mi bajod van? – nézek rá értetlenül. – Én is kaptam egy ciki fehérneműt, te is. Nem nagy cucc. Főleg, hogy te már egyszer megszívattál. – mondom.
- Jó, hanyagoljuk… - csukja be előttem a szobája ajtaját, ami az enyémmel szembe volt.
- Milyen kis érzékeny… - motyogom magamnak, majd vissza megyek a dobozért, és fel a szobámba, ahol a telefonom hagytam. Feloldottam rajta a zárat, és láttam, hogy jött egy üzenetem, de a számot nem ismertem.

Yoseob POV*

HwaRimmel való telefonbeszélgetéseim nem alakultak túl jól, de valahogy sehogy se éreztem azt, hogy én vagyok a tapló. Hiszen olyan rég láttuk egymást, én meg… teljesen elvesztem nélküle, most meg, hogy itt van, könnyedén búcsút mond tőlem egy hétre. És mi van ha baleset ért volna?
Valamiért mindig ideges voltam, ráadásul egy perc nyugtunk sem volt itt Japánba. Este koncerteztünk, amikor meg vége lett idióta after partykon kellett részt vennünk. Mondjuk annyira nem zavart a dolog, mert sikerült megismerkednem pár jó csajjal, akikkel egész jól eltöltöttem az estém, ha értitek mire gondolok. De a tegnapi napomat semmi sem tudja felülmúlni. Egy olyan profi ribanccal hozott össze a sors, hogy ha már csak rá gondolok, helyben el tudnék élvezni. Értette ám a dolgát a kislány.

Legalább is azt hittem, semmi nem múlhatja felül. De nagyot tévedtem, ma szemrebbenés nélkül jött vissza a hotelba. Ez volt az utolsó napunk Japánba, a többiek durmoltak, egyedül csak én voltam fent délután kettőkor.
- Még egy menetre jöttél szívem? – vigyorgok az ajtóba.
- Dehogy. Az apádnak dolgozom. – lép be az ismerős szobába.
- Mi van? – nézek rá értetlenül. – Apámnak? Apám meghalt. - forgatom a szemeim.
- A drága anyuci ezt mondta, igazam van? – nevet fel.
- Ki vagy te? – vonom fel egyik szemöldököm. – De, ami fontosabb mit akarsz tőlem?
- Apád szeretője vagyok, és ő akar tőled valamit, én csak közvetítő vagyok. – ül le a cipős szekrényre.
- És, mit akar tőlem az a fickó? – sürgetem.
- Mi az, nem hiszel nekem? – nyújt át egy kártyát, amin egy név áll. Yang Bong Suk. Ez lenne az apám neve?
- Tételezzük fel, hogy tényleg az apám. Mit akar? – kérdezem újra.
- Tényleg ő az. Mind a ketten ugyanúgy faljátok a nőket… - mondja cinikusan. – Egyszerű. Vedd át a cégét. Illetve szállj versenybe érte, vagy valami ilyesmi… - vakarja a fejét. Ja, nem valami okos.
- Cég? – érdeklődök.
- Igen, de fogalmam sincs mivel foglalkozik… vagyis kávékkal, de azon kívül már nem igen érdekelt róla más… - motyogja.
- Persze, persze, mindenki csak a pénzre hajt. Szóval az apám él? És, mégis miért higgyek neked?  - pillantok rá.
- Nem beszéltük már meg? – nyávogja. – Ő az apád, szerinted minek jöttem volna hozzád? – kezd kötekedni. – Amint meghallotta a neved, azt mondta, hogy keresselek fel ezzel az üzenettel. – siránkozik. – Az előző házassága, mármint anyádén kívül nem sikerült jól, úgyhogy most kész idegbeteg. Van egy lánya, de neki az emlékei fuccs, eltűntek, így te vagy az egyetlen, aki vezethetné a céget. Vagyis, van még valaki… de nem figyeltem… - indul meg az ajtó fele.
- Hogy léphetnék vele kapcsolatba? – lényegében igaza volt. Miért jönne vissza csak úgy, egy ilyen ötlettel?
- Csak hívd fel, itt a száma. – szedi ki a melltartójából a papírt, majd a boxerem gumis részét maga felé húzva, dobja bele a papírdarabot, egy huncut mosoly kíséretében. – Szia. – nyávogja majd eltűnik a látókörömből. Ez tényleg egy gátlástalan ribanc… Becsuktam az ajtót, majd bementem a konyhába egy pohár vízért. Miután a semmibe meredtem, úgy döntöttem, hogy visszafekszek aludni, hamarosan úgy is gépre kell szállni, addig sem agyalok ezen a hülyeségen.
Gondoljunk jó dolgokra. Holnap végre láthatom Mint.

HwaRim POV*

„Wanna meet? Holnap a buszpályaudvaron? Közel lakom, illetve lakunk hozzá, és lusta vagyok kimozdulni… kekeke. Akkor, ráérsz, mondjuk kettőkor? Luhan.”

Akaratlanul is mosolyogni kezdtem az üzeneten. Bepötyögtem egy „yes-t” és Yacchannal a hónom alatt indulok meg lefele. Szegényke biztos éhes lehet. Leraktam a földre, majd körülnézve a hűtőben találtam is macskakaját. Kinyitottam és a földre raktam. Yacchan amint megérezte a szagát enni kezdett. Na, és mit csináljak duzzogó lakótársamnak? Az órára pillantottam. Este hat óra. Sokáig elfoglalhattam magam a semmit tevéssel, de érdekes mód YongHwa se dugta ki a képét a szobájából. Mivel már viszonylag későre járt, és reggel korán kezdünk, csak összedobtam egy kis édes curryt. Imádom a curryt. Az a világ legfinomabb rizses étele! Isten áldja a rizst! Röpke egy óra alatt el is készültem vele, de YongHwa még mindig sehol. Felsettenkedtem a lépcsőn, és az ajtaján kopogtam.
- Élsz még? – kérdezem aggódva, de nem jön válasz. – YongHwa? – kopog még egyszer, majd elhatározom, hogy benyitok. – Nahát, alszik… - motyogom, és leguggolok az ágyához. – YongHwa, ébresztő… - lököm meg egy kicsit, de csak annyit érek el, hogy az oldalára fordul. – VACSORA! – mondom hangosan, mire azonnal kipattannak a szemei.
- Kaja! – ül fel az ágyon és engem pislog. – Á, csak Min… - prüszköli.
- Akkor megeszem egyedül. – állok fel sértődötten.
- Mi, várj nem! Csak azt hittem, hogy egy darab szalonna vagy… - indul utánam.
- Ennél még az Á, csak Min is jobb volt… - nevetek fel. – Moss kezet és gyere enni. – mosolygok rá vissza, majd lemegyek. Pár perc múlva már velem szemben ül, és csöndben fogyasszuk az ételt.
- Bocs a délutániért. De zaklatott voltam. – töri meg a kínos csendet.
- Nem vettem a szívemre. – mosolygok rá. – Istenem, hogy tudsz így enni? – kuncogok, majd áthajolok a pulton és letörlöm arcáról a rizst.
- Éhes vagyok… - von vállat vigyorogva.
- Mint az ovisok. Verekszik, és még enni se tud. – sóhajtok. – Ugye önellátó vagy? – bukik ki belőlem.
- Nem látszik? – kérdez vissza.
- Szóval nem? – szakad ki torkomból egy nagyobb sóhaj.
- Az vagyok ne aggódj… - mormogja.
- Jó-jó. – adom meg magam, és az utolsó falatot is eltűntettem a tányéromról, rá pár percre ő is.
- Fürödj le, addig elmosogatok. – veszi el előlem a tányért.
- Biztos? – nézek rá, de már a lépcsőnél járok.
- Igen. – int, és eltűnik a fal takarásában.
Bementem a szobámba, ahol sajnos számolnom kellett azzal, hogy tényleg csak a csipkés hálóingem van. Megadóan sóhajtottam, és felkaptam a telefonom, előhalásztam annak a fülesét és bevonultam a fürdőbe. Vonultam volna, ha nem figyelem meg, hogy nem záródik az ajtó.
- YongHwa, nem záródik az ajtó. – kiáltom.
- És? – jön a válasz.
- Mit és? Nő vagyok! – háborgok.
- Szerinted ki fog bemenni? – kérdezi.
- Rajtad kívül? – trappolok le a lépcsőn. A macska még mindig a hűtőnél volt és szunyókált.
- Nem vagyok perverz. – mondja sértődötten.
- Nem baj, viszem magammal Yacchant! – emelem vele egy magasságba.
- Az a dög meg mikor jött ki a szobádból? – lép hátrébb.
- Vigyázz, mert leharapja a lábujjad! – kuncogok, majd ismét eltűnők. Leraktam Yacchant a fehér padlózatra, és megengedtem a vizet. Telitöltöttem a kádat, a mosógépre ledobtam a ruháim, a haam becsavartam egy törölközőbe és elmerültem a habok között. Mondjuk, így is volt bennem némi kétely, hogy ez a hormonoktól túltengő állat benyit, de miután a fülembe dugtam a fülest és elindítottam a zenét kizártam a külvilágot. Csak én voltam, és a habok.
Igazából arra eszméltem fel, hogy nem szól a zene. Fél szemmel pillantok rá a telefonomra. Végig értem a listán. De. Nekem vagy 700 szám van rajta. Az órára pillantok. Fél tíz. Basszus, két órán keresztül áztattam magam. Gyorsan kipattantam, az immár hideg vízből, és gyorsan megtörölköztem, és magamra vettem a kényes hálóingem. A hajam is kiengedtem, kezembe fogtam a cuccaim és Yacchant, lepakoltam a szobámba és a nappaliba indultam. A TV világított. Szóval még fent van. Vagy még se. Leültem a kanapéra, és észrevettem, hogy megint elaludt.
Vagy csak álcázza?
Ahogy közelebb értem hozzá, megragadta a csuklóm és az ölébe húzott. A szobában fél sötét volt, a haja pont jól van összekócolódva, rajtam itt ez a nevetséges gönc… és a pillantása lyukat éget a testembe.
- Nem tudtad, hogy nem szabad felébreszteni az alvó oroszlánt? – vigyorog rám huncutul.
- Nem látok itt oroszlánt. – fordítom el a fejem.
- Én viszont látok egy félénk báránykát. – húz vissza az államnál fogva és ajkait az enyémekre tapassza. Valamiért, ez a kis meglepetés akciója most nem lepett meg. Lehunytam a szemem, és kezeim a nyaka köré fontam. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki biztonságban öleli át a derekam. Végignyalt alsó ajkamon, amivel engedélyt kért a további terepszemlére. Nem gondolkoztam, csak megadtam az engedélyt, és nyelve azonnal átsiklottam az enyémhez. Lágyan, de mégis hevesen csókolt. A levegőnk is egyre fogyott, de egyikőnk sem akarta megszakítani a pillanatot. Jólesően sóhajtok bele a csókba, mire érzem, hogy elmosolyodik. A következő másodpercben pedig a hátam, már a kanapénak van döntve. Mint a villámcsapás térek magamhoz, és próbálom lelökni magamról YongHwat.
- Elég… hallod… - fordítom el az arcom.
- Én csak megfegyelmeztelek. – mosolyog rám semmit tudón. – Legközelebb ne settenkedj. – nyom egy puszit ajkaimra, majd gyors léptekkel zárkózik be a fürdőbe. Frusztrált és fáradt voltam egyszerre, így én is felmentem az emeletre és a lámpám felkapcsolása nélkül bukdácsoltam át a szatyrokon az ágyamig. Betakaróztam, és rögtön el is aludtam.

Az ébresztőórámra kelek, ami reggel hétre van beállítva. Lassan pislogva egyenesedek fel, hogy szemem hozzászoktassam a fényhez. Megindulva az ajtóm felé, átesek egy újabb szatyron, de a földön négykézláb mászva jutok le a konyhába.
- Kérsz kávét? – kérdezi meglepetten YongHwa. Csak bólintok, majd nehézségek árán felhúzom magam az egyik bárszékre.
- Köszi. – mondom, majd azonnal belekortyolok az éltető nedűbe.
- Rántottát csináltam. – jelenti be. – Kérsz? – igazából már rég letette elém, ezért csak mosolyogtam.
- Akkor egyeztessünk. Kilenctől egyig fotózásod lesz. Ott végig ott leszek, majd mikor annak vége el kell kísérjelek az interjúd helyszínére, ami fél kettőkor kezdődik. Ezután, fogok egy taxit és elmegyek a többiekhez leellenőrizni, hogy hogyan haladnak az új dallal, meg csak úgy. Az interjúd fél négykor ér véget. Ott, lesz fél óra pihenőd. A fiúkat beültetem a kisbuszukba, te pedig maradsz, ahol vagy. Miután mindenki együtt van, adtok egy V.I.P. koncertet, ami héttől kilencig fog tartani. Hétig gyakoroltok meg ruhapróbát tartotok. Kilenctől tízig lesz egy kisebb parti, ahol találkozni kellene a nagyhalakkal. Utána már jöhetsz haza. – kapkodok levegő után.
- Wáó. – kapok ennyit reakcióként.
- Viszont, én négytől csak telefonról leszek elérhető. Luhannal kell beszélnem fontos dolgokról, szóval csak most az egyszer lógok. Oké? – mosolygok rá.
- Nekem okés. Egyedül legalább fogok tudni aludni. – ásít.
- Most nem is szekáltalak. – húzom el a számat.
- Mit gondolsz, nem marad meg egy férfiban, az este emléke? – kérdezi.
- Általában nem. – kuncogok.
- Átöltözök. Ezeket meg csak dobd be a mosogatóba. Aztán ha elkészültél indulhatnánk is. – mondja unottan. Nem tökölt sokat, tíz perc alatt elkészült, így átadta a fürdőt. Csak felvettem egy fehér blúzt, egy fekete rojtos rövidnadrággal, ami egyébként nagyon elegánsan festett. A szemem megint kihúztam, feltettem egy kis vörös rúzst, majd lementem én is a bejárati ajtóhoz, ahol felvettem a fehér magassarkúm.
- Kész vagyok. – szólok YongHwanak aki időközben nekiállt TV-zni.
- Annak a macskának van kajája? – kérdi.
- Igen, van mindene. – mosolygok, s közben bezárja az ajtót. A táskámból előkotorászom a naplóm és felolvasom a helyszínt. – Seouli sportcsarnok. Az vagy egy órára van Seoul másik végében… - nyögöm.
- Mit akarsz? Neked csak ülnöd kell és nézned kifele a fejedből. – mondja.
- Bocsánat… - kötöm be magam. – De akkor induljunk, ha  oda akarsz érni. – érzem, ahogy letapadnak a szemeim.
- Megfoglak tanítani vezetni. – szólal meg egy idő után.
- Honnan veszed, hogy nem tudok? – kérdezem csukott szemmel.
- Tudsz? – kérdezi.
- Igeeeeeeeen… - rezeg a kezembe a telefonom, amitől elnyúztam a szót. – Y-Yobeoseyeo? – szólok bele. – Főnök? Igen, arrasso… - nyomom ki. Ki tudsz tenni a dormnál? Nem tudok veled lenni, összehívták az összes menedzsert megbeszélésre.
- Persze. – mosolyog kissé csalódottan. – Így sose lehetünk egymáséi… - viccel.
- Hülye… - forgatom meg a szemeim. Tíz perc múlva meg is érkeztünk a célállomásomra. – Tessék. – leírtam mindent. Adom át a papír fecnit egy üde mosoly kíséretében, majd bevágom az ajtót. Még megvárom, amíg elhajt és csak akkor lépek be az épületbe. A portástól útbaigazítást kérek, mivel a múltkor nem igen jegyeztem meg az utat. Mikor megérkeztem, egyedül már csak én hiányoztam. Meghajoltam, majd leültem és a képernyőre meredtem, úgy ahogy eddig a többiek is tették.

Yoseob POV*

- ITTHOOOOOOOOOOOOON~! – dőlünk be mind egyszerre a dormunk ajtaján reggel hét órakkor.
- Ezt dobd át a csajoknak. – nyom a kezembe egy tasakot Gikwang.
- Mi ez? – nézek bele.
- Néhány kence. – Megkértek, hogy szerezzem be őket, de olyan messzi vannak. – mutogat, mint egy zombi. – Légy jó és vidd át. – paskolja meg a vállam, majd eltűnik. Morogva, de teljesítettem a kérését és már a SECRET ajtaja előtt álltam, és vártam, hogy kinyissák azt.
- Hee~~. Á csak Yoseob. – köszönt Hyosung.
- Én is örülök. – vicsorítok.
- Miért jöttél? Kérsz egy kávét? – invitál be.
- Elfogadom. Amúgy ezért. – nyújtom át a tasakot.
- A sminkek! Köszi! Ezért még kaját is kaphatsz. – vigyorog. – Lányok válogassátok ki, kié melyik. – ordít be, majd a konyhába araszolunk. – Feketén? – kérdi.
- Sok cukorral… Sokkal. Most az kell… - fogom a fejem.
- A repülőtől mi? – rakja elém a kávét.
- Ja, utálok repülni. Mindig megfájdul tőle a fejem. – borzongok. – Na, és volt, valami érdekes, amíg távol voltam? – kérdem.
- Á, csak annyi, hogy megmutattad Rimnek, hogy egy igazi gyökér vagy. – von vállat. – Egyébként dolgozik, ha erre vagy kíváncsi. – mondja.
- Miért lennék gyökér? – akadok ki.
- Lefeküdtem három csajjal. – mondja az én hangomon. – Szerinted? – néz rám szúrósan.
- Jó… Nem voltam a legjobb formámban… - sóhajtok.
- Sose vagy abba. – kuncog.
- Kössz a kávét. – dobom le a bögrét az asztalra. – Most megyek kipakolni, még mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék… - indulok kifele.
- Például? – jön utánam, én hirtelen megfordulok és a falnak préselem saját testsúlyommal.
- Emlékszel, mikor együtt jártunk? Úgy nyögtél alattam, mint egy gátlástalan szajha, miután megküzdöttünk a nehézségekkel. Emlékszem… - tartok egy kisebb szünetet. – Minden egyes másodpercben a nevemet nyögted, vagy pedig olyanokat hordtál össze, hogy „bassz meg még jobban” vagy, hogy „tölts meg mindeneddel, amid van”. – suttogom fülébe a szavakat, majd egy apró csókot nyomok széttátott ajkaira. – Tudom, hogy még mindig szeretsz, csak rád kell nézni… - elégedetten rávigyorgok, majd távozok, egyedül hagyva a gondolataival Hyosungot. Úgy tettem, ahogy mondtam, kipakoltam, de mivel csak kilencet ütött az óra, bementem gyakorolni a közeli táncstúdióba. Minden egyes lépést újra-és újravettem, hogy tökéletesen mutathassak a színpadon. Délután fél négy fele járhatott, mikor végeztem, amikor megpillantottam HwaRimet, amint éppen egy buszra száll fel. Fogtam egy taxit, és követtem őt. Egészen a végállomásig ment, ezért azt hittem, hogy csak a munkája miatt van itt, ugyanis egy rakat ügynökség telepedett ide, de tévedtem.
Amikor megtaláltam, éppen egy rózsaszín hajú kis senki karjaiban volt, a srác meg boldogan pörgette meg magukat.
- Ez meg ki a franc? – köpöm, ahogy melléjük érek, s mindketten meglepetten bámulnak rám.

HwaRim POV*

Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, csak azt tudtam, hogy a szemhéjamat bámulom, és éppen csattan a képem az asztalon. Hirtelen felriadok, de körülnézve senkit se látok az asztalnál, se a terembe. Előhalászom a telefonom és az időre pillantok. Három óra? Basszus! Gyors léptekkel futottam fel a lépcsőn, a fiúk ajtaján dörömbölve. Volt rájuk tíz percem, hogy el tudjam kapni a buszom.
 Jonghyun nyitott ajtót, akinek szerencsésen vágtam rá a mellkasára.
- Áu. – sír fel.
- Bocsi. Gyors leszek. Hogy álltok a dallal? – lépek beljebb, ledobom a cipőm és hatalmas disznóól fogad.
- Sehogy? – nevet fel Minhyuk, aki a semmiből jelent meg előttem.
- Aish… - nézek rájuk szúrósan. – Te. – mutatok Jonghyunra. – Szedd össze az összes ruhát és rakd egy kupacba. Te pedig. – mutatok Minhyukre. – Két percen belül a konyhában akarom látni az összes edényt. Te pedig ágyazz be, és rakd helyére a dolgokat. – utasítom az utolsó tagot is, én meg bemegyek a konyhába. Minhyun behozta a koszos mosogatni valót én meg gyorsan elmosogattam. Vagyis bizesen kihánytam a csap mellé a dolgokat, és vizes kézzel léptem át a fürdőbe. Bedoptam a gépbe a sötét ruhákat és elindítottam a gépet. Benéztem a két szobába, megbizonyosodva róla, hogy megágyazott-e  a „nővérem”. – Törölgessétek el a cuccokat, és ha lejárt a mosás csak dobjátok be a többi színes cuccot. Tessék. – szedek ki egy köteg papírt a táskámból. Most már ráértek. Viszont én sietek. – lépek ki és már vissza is vettem a cipőm. Hétvégén is jövök, akkor majd főzök is valamit. – kacsintok Minhyukre, aki mint egy kisgyerek kezd körbe-körbe ugrálni. – Sziasztok. – kiáltok be, és már sietek is a buszom után. Így is több időt töltöttem el náluk, mint tíz perc. Lihegve ülök le az egyetlen szabad helyre a buszmegállóban, ezzel is szegény öreget arra késztetve, hogy álljon, de most szükségem volt erre, hogy ne essek össze. A busz pontosan érkezett, szóval ezen a két percen múlott az életem. Fizettem a sofőrnek, majd leültem és az ablakon bámultam kifele. Sok minden eszembe jutott. Például, hogy talált-e valamit JiYong, vagy, hogy fog reagálni Luhan a hírekre… Aish.. Miért ilyen zűrős minden?
- Elnézést, kedveském át tudná adni a helyét? – szólít meg egy idős bácsi. Veszek egy nagy levegőt, majd erőt gyűjtök a lábaimba, és felállok.
- Tessék csak. – mosolygok.
- Köszönöm. – mosolyog rám vissza, és ennyi volt a beszélgetésünk. Nem telt bele pár megállóba, a busz teljesen meg lett tömve emberekkel, én így az ajtónak nyomódtam. Mondhatni nagyon jó volt. Végül megszólalt az isteni hang, hogy megérkeztünk és ne lökdösve szálljanak le. Kínyilik az ajtó, én pedig egy olyan fantasztikus eséssel esek ki, amit még az esőember is megirigyelne. Viszont ez a szerencse napom, és pont Luhan karjaiba esek, aki meg szokásához híven körbepörgetett tengelye körül.
- Ez meg ki a franc? – jelenik meg előttünk a semmiből Yoseob.
- Y-Yoseob? Hazajöttetek, de jó. – mosolygok rá.
- Ne terelj, ki ez a srác. – méri végig szúrósan.
- Az öcsém, Luhan. Luhan, ő Yoseob a gyerekkori barátom, akiről beszéltem. – intézem el a bemutatást.
- Aha, és mér ölelget? – kérdezi bunkón.
- Ha nem kap el, most a földet ízlelném az egész arcommal. – motyogom.
- Gyere velem… - ragad meg a karomnál fogva, de Luhan a másodperc törtrésze alatt szedi le rólam valami kungfu mozdulattal, így csak pislogok rájuk.
- Bocs haver, de velem van találkozója. – morogja féltékenyen Luhan.
- Kénytelen leszel várni. – morogja a másik.
- Verekedni akarsz? – löki meg Luhan.
- Bármikor öcsi. – löki vissza Yoseob.
- H-Hé, fejezzétek be! Luhan, hagyjad! – rángatom el, de Yoseob nem hagyja annyiba és Luhan megkóstolhat egy jobbegyenest. – Eszednél vagy? – kiáltok rá Yoseobra. – Jól vagy Luhan? – kérdem tőle, de mintha a falnak beszélnek lök kicsit odébb és Yoseobnak. Először gyomorszájba rúgja, majd két kezénél megfogva feszíti ki a hátát,  majd az mögé tekeri kezét és még egyszer belerúg.
- Mi van, az öcsike erősebb nálad? – mondja lenézően.
- Itt vannak! – halljuk meg valaki kiáltását. Egy rendőr az, na szépen vagyunk. Meg se tudtuk magyarázni mi folyik itt, mind a hármunkat bevittek az őrsre „rednbontás” vádjával, amiért a fiúknak ülniük kell három órát. Engem elengedtek, de meg vártam őket. Vagyis vártam volna, de amint elengedték őket, az egyik jobbra ment, a másik balra. Hoppon maradtam. A park felé sétálok, mikor rezegni kezd a telefonom, Yoseobot jelzi ki.
- Mire volt ez jó? – kérdezem dühösen.
- Találkozhatnánk a  parkban tíz perc múlva? – kérdezi aggódva.
- I-Igen, történt valami? – kérdezek vissza, de nem válaszol, csak kinyomja. Gyorsabbra vettem a lépteim és elsétáltam a park közepéig. Egy félreesőbb helyre ültem le, és onnan bámultam a nagy szökőkutat. Zenét kezdtem hallgatni, ahogy telt az idő, csak pár emberrel találkoztam. Vagyis, akik csak elsétáltak mellettem. Egy anyuka a kislányával, egy szerelmespár és vagy egy tucat kocogó öreg. Az idő is kezdett lehűlni, és az eső a semmiből kezdett el esni és az ég csak úgy dörgött és villámlott.
- Hol vagy Yoseob?... – kérdezem magamtól és próbálok nyugodt maradni. Félek a villámlástól, és a mennydörgéstől. Haza akarok menni, de Yoseob bármikor itt lehet, igaz? Háromnegyed tíz van, előveszem a telefonom és az ő számát tárcsázom. Teljesen eláztam, fázok és kezd olyan érzésem lenni, hogy valaki figyel.
- Igen? – szól bele nyugodtan Yoseob.
- Hol vagy? – kérdezem szipogva. – Én a parkban… és… villámlik… - mondom riadtan.
- Ó, hát tényleg annyira buta vagy, hogy ott maradtál? – nevet.
- Ebbe nincs semmi vicces. Eláztam… és… három fura ember jön felém… - szipogom továbbra is.
- Ja, persze. Ez volt a bosszúm, amiért azzal a kis senkivel voltál. Csak menj haza. – mondja.
- De villámlik… Félek… És ez a három…
- Szívecském, csak nem felültetett a pasid, ha kell mi szívesen segítünk rajtad. – kiáltja az egyik.
- Ki ez? – kérdezi Yoseob.
- Y-Yose…. Yoseob… Félek… Kérlek… Yoseob…. – mondom sírva a telefonba.
- Te szaja ne bőgjél már, szép kis estéd lesz! – ordítja a telefonomba a kövérebbik tag, aki próbál letaperolni.
- YOSEOB SEGÍTS! – ordítom a telefonba, amit kivernek a kezemből, és egy lámpaoszlopnak löknek.
- Jól áll neked az eső szivi. – röhög valamelyik a képembe, és csak bűzlik a piától.
- Hagyjanak békén… - lököm el magamtól, de csak annyit érek el, hogy seggre esek és tovább röhögnek rajtam, majd az egyik kezébe meglátok valami éleset.
- Ne kelljen használnom. Csak szépen hagyd, hogy megdugjunk. – utal a késre.
- YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! – kezdek kalimpálni, de csak teljes erővel leszorít a késes fickó, és a csípőmre ül. – YADA! Yoseob” – kiáltok segítségért, de csak a nyakamhoz teszi a kést.
- Még egy nyikkanás és megdöglesz! – ordítja a képembe, és még a nyálát is megérzem magamon. Hirtelen újból dörög, és egy hatalmas fénycsóvát látok becsapódni nem messze tőlünk, amire újból felsikoltok.
- Azt mondtam KU--… - folytatná a mondatát, ha társába nem csapna bele a villám. Felpattan rólam és kérdőn néz rám. Reszketve ülök a sárban, és riadt ábrázattal nézem a másik kettőt.
- Ezt te csináltad te szuka? – mutat a harmadik tag a halottra. – Megöllek, te kis ri… - belé is belecsap a villám. A könnyeimet már képtelen vagyok megállítani, sírok és Yoseob nevét ordítom. Már csak én meg a késes fickó vagyunk, aki egyre csak közeledik hozzám, de mikor elém ér, és árnyéka eltakar ő összerogy és oldalra dől.
- Sajnálom… - néz rám Yoseob, és felém nyújtja kezét. Azonnal ugrok és szorosan átölelem őt.
- Hülye, hülye, hülye, hülye… - sírok a vállán.
- Bocsáss meg… - vesz karjaiba. – Menjünk. – ad egy puszit a homlokomra és elindul. Kezeim nyaka köré fonom és behunyom szemeimet. Teljes testemmel remegek, nem merem kinyitni a szemem. Mind a ketten teljesen eláztunk, de csak én vagyok megrémülve. Yoseob nyugodt, de tudtam, hogy belül fortyog a dühtől.
- Köszönöm. – suttogom és mellkasába fúrom a fejem.
- Ne köszönd… - motyogja, és végre beérünk a dormházba. A liftben vagyunk már, de ő mindig nem tesz le. A közelsége egy kicsit megnyugtatott. Már nem vagyok veszélyben. Könnyeim is elapadtak és Yoseob mellkasát bámulom, amire ráolvadt a póló. Berúgja az ajtót, mire a többiek összerezzenek. Aggódó tekintetek sokaságával találjuk szembe magunkat.
- Gikwang, ma aludj máshol kérlek. – nyög ki egy mondatot Yoseob és bevisz a szobájába, majd lerak az ágyra.
- Itt maradhatok estére? – kérdezem remegő hanggal.
- El sem mozdulhatsz mellőlem. – mosolyogva dob rám egy törölközőt. – Ezekbe öltözz át. – rak elém egy gatyát és egy pólót. – Tíz perc múlva visszajövök. – mondta és kiment.
Nagyjából megtöröltem a hajam, majd az arcom, amiről a smink teljesen lefolyt. Levettem a vizes ruháim, és átvettem arra, amit Yoseob adott. Betartotta szavát és tíz perc múlva két bögre teával tért vissza.
- Sajnálom. – csak ennyit mond, és ökölbe szorítja kezét.
- Megmentettél és ez a fontos… - mosolygok rá, és vele szembe fordulok az ágyon.
- Nem. Miattam történt ez az egész, mert féltékenykedtem… - morogja.
- Yoseob… - rakom kezem kezére.
- Ne érj hozzám nem érdemlem meg. – csapja le a bögréjét, ami eltörik és a szőnyegen szétfolyik az ital.
- Nem a te hibád! – próbálom jobb belátásra bírni.
- DE! Mert féltékeny voltam… - ragadja meg az egyik tincsem és eltűri, majd simogatni kezdi arcom. – Fontos vagy nekem, a világon mindennél fontosabb vagy nekem. Tizenkét évig szenvedtem, és túl sok volt nekem ez így egyszerre. Csak azt akartam, hogy velem legyél.. – mondja dühösen.
- Most veled vagyok. – mosolygok rá.
- De ez nem ugyanaz. Gyerekkori barátok vagyunk. De…én… szeretlek téged! Minden másodpercben meg akarlak csókolni, képtelen vagyok elszakadni tőled… - néz komolyan a szemembe.
- Akkor csókolj meg. – jelentem ki, mire nem kicsit kikerekednek a szemei.
- Szabad? – kérdezi óvatosan, mire csak bólintok. Egy ideig még filózik, majd hüvelykujját vágyakozón húzza végig alsó ajkamon. Arcunk között egyre csökken a távolság, míg nem Yoseob ajkait megérzem a sajátjaimon. Akaratosan dönt el az ágyon, és felém magaslik egy percre se szakítva meg nyelvcsatánkat. Kezével oldalamat kezdi cirógatni, majd mindent abbahagy és mélyen a szemembe néz.
- Többet akarok! – mondja a lehető legkomolyabban.

6. Fejezet

Hyun Joong POV*

- Ez egy régi történet. – vonok vállat.
- Csak nem egy csaj van a dologban? – néz mindkettőnkre, és a hallgatást beleegyezésnek veszi.– Szóval igen. Sztárok vagytok, nem tudnátok ilyenekről csak megfeledkezni? – sóhajt.
- Nem! Teljességgel ki van zárva! – akadékoskodik YongHwa.
- Tehetek róla, hogy engem jobban kedvelt? – bukik ki belőlem.
- Igen, végülis. Tudtad jól, hogy nekem bejön, de amikor téged hívott el randizni, egyből belementél. – csap az asztalra, mivel felvonjuk magunkra a figyelmet.
- Sose kérdezted meg, hogy én, hogy érzek iránta. – mondom nyugodtan.
- Kiskorotok óta, csak barátok voltatok, de mindketten többet akartatok. Mindig ugyanaz a sztori. Na, és ki az? Egy sztár? – kérdezősködik.. YongHwa menedzsere.
- Igen. De téged, hogy is hívhatlak? – nézek rá.
- M-Minnek! – mondja bizonytalanul.
- Rendben. Min, érdekel, hogy ki az? – mosolygok rá, mire egy bólintást kapok.
- Lee Chaerin. – mondja helyettem YongHwa.
- Na ne már! CL? Na ne…. Te randiztál vele? Nem látszik meg rajta, hogy mély nyomot hagytál volna az életébe. – hogy mi? Kikerekedett szemekkel néztem rá, nem értettem most a dolgokat.
- Kifejtenéd bővebben? – kérdem halkan.
- Ja, bocsánat! Összevissza fecsegek. – nevetgél.
- Most már mondjad… - kortyolok kávémba.
- Hát, tulajdonképpen, volt vele egy egy hetes fotózásom, és eléggé összebarátkoztunk. De mivel nem tudtuk tartani a kapcsolatot, kicsit elfeledkeztünk egymásról. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy azt mondta, csak futó kapcsolatai voltak, nem hagyott benne semmilyen mély nyomot, még az első barátja se, aki az egyik legjobb barátja volt. – minden egyes szó késszúrásként hat a szívemre.
- Ez felettébb érdekes… - mondja elégedetten YongHwa.
- Kekeckedni akarsz? – nézek rá szúrósan.
- És, ha igen? – néz vissza ugyanúgy.
- Keurom. Akkor mi kimegyünk mosdóba. Mikor visszaérek, két eleven idolt akarok látni! – figyelmeztet minket mutatóujjával, majd elhúzza a menedzserem, aki útközben megbotlik a saját lábában.

HwaRim POV*

- J-Jól vagy? – nevetek, majd felsegítem a földről és bemegyünk a mosdóba, én pedig a tükör előtt vizsgálgatom magam.
- Miért jöttünk ki? – nézi értetlenül a tükörképem.
- Csak magukra hagytam őket. Vannak annyira felnőttek, hogy meg tudják beszélni. – sóhajtok. – És, milyen a nagy Kim Hyun Joong menedzserének lenni? – kérdezem.
- Őszintén? Fárasztó. Egy óra múlva lesz egy fotózás, akkor egy show műsor, amiben tart egy rövid koncertet, azután interjú. Estére betettek egy megbeszélést, majd elindulhat az új MV színhelyére. - hadarja.
- Mármint vele milyen… - mosolygok. – Attól függetlenül rendesen be vagytok táblázva.
- Rossz. Mármint nem miatta, ő mindig kedves és próbál vigasztalni, de a sok fenyegető levél, meg utálkozások… - sóhajtja.
- Fenyegető levelek? Mégis miért? – nézek rá.
- Mert szerencsétlen vagyok, és a többi rajongó szerint csak hátráltatom őt. Volt egy újságos incidens is, mikor egy riporter fellökött, és Hyun Joong-sshi meg behúzott neki egyet. – meséli vörösen.
- Ó, a szerelem. És csókolóztatok már? – vigyorgok rá.
- M-még nem. Vagyis… v-vagyis.. miért kellene? N-Nem is tetszik nekem… - süti le pipacsvörös fejét.
- Ugyan, látszik rajtad, hogy oda vagy meg vissza, és ha megvédett, az azt jelenti, hogy te se vagy közömbös neki. – magyarázom.
- D-De nem is… - totyorog. – É-És ti? – kapja fel a fejét.
- Mi, mit? – nézek értetlenül rá.
- T-Ti csókolóztatok már? – szinte suttogja a kérdést.
- MI? NEM? MIÉRT? SOHA! SOHA! SOHAAAAA! – visítom. – Vagyis ő, csak… én nem tudom mit csináljak, csak… csak megtörtént… de én nem…. – ereszkedek a térdeimre, és a márványozott csapba kapaszkodok.
- J-Jó… Semmi baj. – nevetgél. – Van kedved eljönni a show műsorra? És megnézni, hogy milyen egy menedzser éles helyzetben? – nyújtja felém kezét, amit el is fogadok, így újból vele egy szinten vagyok.
- YongHwa ki fog nyírni, de mivel jövő héten lesz nekünk egy ilyen, jobb ha felkészülten megyek. – bólogatok erősen a tükörbe. – Menjünk vissza EunChan Unnie. – mosolygok, majd nagyra tárom az ajtót és arra leszek figyelmes, hogy mindenki az ajtó köré tömörül és videózik. Kijjebb megyünk, és megpillantjuk a két jómadarat.
- Hé! Hé! Azt mondtam nincs verekedés… - morgom és próbálom szétválasztani a két földön gurulót.
- Ő kezdte. – mondja YongHwa.
- Mindig ez van! Megfutamodsz! – vág vissza az idősebb.
- De mindig te kezded! Nem futamodok meg, csak nincs esélyem nyerni. – térdeli gyomorszájba Hyun Joongot.
- Hyun Joong-sshi, hagyd abba. Te is YongHwa-sshi. – próbálkozik az asztalon ülve EunChan.
- Elég, elég, elég! – kiáltom, de még mindig nem válnak szét, sőt YongHwa is kap a gyomrába, aki erre csak fájdalmasan nyöszörög. – FELHÍVOM CL-T! – fenyegetem meg őket, mire mindketten ledermednek.
- Valóban? – kérdezik egyszerre.
- Igen. – mondom mérgesen.
- Nincs is meg a száma. – jön szinkronban ismét.
- De a kettőtök közül valakinek biztos. – vonom meg a vállam.
- Hé, te punk, neked meg van? – kerül felülre YongHwa.
- Mi az, hogy punk? – YongHwa hajánál fogva emelkedik fel, és arcukat alig pár milliméter válassza el, és egymásra fújják a levegőt. – Add fel. Te mondtad, hogy nem nyerhetsz. – baljósan mosolyog tovább HyunJoong.
- Na jó. Most untam meg. – szólok rájuk, majd mindkettőt erősen a fülüknél fogva húzom fel. – Befejeztétek? – bólogat mindkettő hevesen. – Akkor kérjetek bocsánatot férfiak módjára. Értve vagyok? – nézek rájuk szúrósan. Nem válaszolnak továbbra is villámokat szórnak egymás fele, ezzel is arra késztetve engem, hogy erősebben fogjam fülüket.
- Á-á-á-á-á-uuuuuu, b-bocsánat Noona… - szólal meg végül HyunJoong.
- Ne tőlem. – rántok rajta egyet.
- Áhhhh… B-Bocs, YongHwa. – lazítok fogásomon.
- Te jössz. – nézek YongHwara. Néha kifizetődő nőnek lenni.
- S-S-Sajnálom hyungnim… - nyöszörög YongHwa, majd elengedem őket.
 - De király vagy, Min. – jön hátulról EunChan vékonyka hangja.
- Igen, az öcsémen mindig ezt kellett használnom, ha összekapott valakivel. – mondom. – Ti pedig. Vagyis inkább YongHwa végighallgat. Maguk pedig. – mutatok a kijárat fele. – A dolgukkal foglalkozzanak. – nézek a tömeg fele szúrósan, majd vissza a valós problémához. – Míg ti kisgyerekek módjára harcoltatok az igazatokért, addig mi, felnőttek megbeszéltük, hogy elkísérlek titeket, a fotózásra és az utána lévő show műsorra. – mondom.
- Az ki van zárva! Megtiltom! – mondja mérgesen YongHwa.
- Ez a munkám. És holnaptól nekünk is sok dolgunk lesz, csak hagyd, hogy tanítsanak. – utalok EunChanra. – Add meg a címet. – nyomom kezébe a mobilom. – Majd fogok egy taxit és hazaérek valamikor, de ez fontos nekem. Oké? És, nem ez nem egy randi vele. – mutatok hátra.
- De az is lehetne. – szólal meg Hyun Joong, mire csak azt vesszük észre, hogy fájlalja a fejét.
- És megjelent EunChan valódi természete! Erőszakos vagy. – néz rá bociszemekkel.
- Kénytelen vagyok belemenni, igaz? – húzza el a száját YongHwa.
- Igen. De ne aggódj, ha te nem tudtál levenni a lábamról, ő se fog. – kuncogok.
- Ezen egyáltalán nincs mit nevetni… - sóhajt. – De, ha egy ujjal is hozzád ér… - kezdene bele.
- De nem fog. Később találkozunk. Egyből menj haza. – parancsolok rá. – Szia. – jobb híján nem tudtam mást mondani, így elindultunk kifele, ő meg bámult utánunk. – Ugye nem gond? – nézek rá HyunJoongra.
- Van bármi beleszólásom? – néz rám döbbenten.
- Igazad van, nem igazán… - vakarom zavartan a tarkóm.
- Nők… - puffog.
- Bizony. – kuncogok. – Viszont nem ugorhatnánk be valahova… Éhes vagyok… - mondom kissé vörösen.
- A fotózásig bírd ki, ott ugráltathatod az asszisztenseket kajáért. – nyitja ki nekem a hátsó ajtót. Rá mosolygok, majd beszállok, utánam pedig EunChan. HyunJoong előre ült, és elindítva a motort, a megadott cél felé vettük az irányt. Őszintén szólva aggódtam YongHwa miatt, de nekem most mégis a munka az első. Mi lenne, ha elrontanék valamit?
- Micsoda kínos csend van köztetek. – szólalok meg egy idő után, hogy kirángassam magam a rossz gondolataimból.
- Egyáltalán nem kínos. Sőt nyugtató hatása van. – köt belém, a járműben tartózkodó egyetlen férfi.
- Én amúgy sem beszélek sokat. – motyogja a mellettem ülő. Király. Kifogtam egy nálam is csendesebb, szenvedő szerelmes párt.
- Ti komolyan nem veszitek észre? – értetlenkedek.
- Mit? – szólalnak meg kórusban.
- Ennyi. Kész. Nyugdíjba megyek. – vágom fejem az ablaküvegbe.
- Most mi van? Shichaaaa… Nem értem mit csináltam… - csap a kormányra.
- Hát ez az… semmit… - tekintem befejezetnek a beszélgetést, és megint tíz perc néma csendre lettünk ítélve, de szerencsémre, pont megérkeztünk egy autószalonba. – Ó, milyen csicsás. – állapítom meg.
- Ez semmi. – von vállat HyunJoong. – EunChan, intézed a riportereket? – teszi össze a kezét, majd fejével a lift irányába mutat, hogy menjünk.
- Ne segítsek neki? – pislogok rá.
- Láttad amikor lekevert, nem? – kérdezi, s közben beszállunk a liftbe. Liftes autószalon. ÉRTITEK? Liftes. Csak öt emelet de kell lift. Logikus…
- Igen…
- Akkor nem kell féltened. – mosolyog rám, majd hirtelen elakad a lift a 3. és 4. emelet között.
- Mondd, hogy nem az, amire gondolok. – kapaszkodok a korlátszerű izébe.
- De. Pontosan az. – „nyugtat”meg.
- Te is hasznos vagy aztán krízis helyzetben… - nevetek fel, majd táskámban kezdek kotorászni, végül, mindent kiborítottam a padlóra.
- Én meg csak pénzt hoztam. – hökken meg rabtársam.
- Haha… nincs meg a telefonom… - nézek bele még egyszer a táskámba. – Én hülye. YongHwa kezébe adtam, de ő nem adta vissza. Ravasz… - stírölöm szúrósan a falat.
- Mit szólnál hozzá… - rúgja odébb pár cuccom. – ha addig jól szórakoznánk. – lép jó közel hozzám.
- Ugye most csak szívatsz? – bukik ki belőlem a legértelmesebbnek tűnő kérdés.
- Igen. – ül le puffogva a sarokba.
- Nem szeretnék második alkalmat. Elég volt nekem reggel… - guggolok le én is.
- Mi volt reggel? – vonja fel egyik szemöldökét.
- Magánügy. – zárom le.
- Szóval YongHwa rád mozdult. – azzal a lendülettel dobtam pofán a táskámmal.
- N-N-Nem is. – mondom ki harmadszorra, vörösen.
- Ja. Én meg… mindegy, nincs poénom. –húzza el a száját.
- Te se vagy jobb. Egyikőtök bénább, mint a másik. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért. – kezdek bele a szent beszédbe.
- Én és YongHwa? – kerekednek ki a szemei.
- Igen, na ná… - csapom magam homlokon. – Te és EunChan. – javítom ki.
- Mi? Én nem tetszem neki… - mondja komoran a mellettem ülő.
- Tudod, fogalmam sincs mi van az agyad helyén. – sóhajtozok, miközben a fejem rázom.
- Ya! Így kell beszélni az idősebbel? – szól rám játékosan.
- „Én és YongHwa?!” – vágok ugyanolyan hülye képet, mint ő nem rég.
- Igazad van. Egy pont neked… - mondja megadóan.
- Szóval, miért hiszed, azt, hogy nem tetszel neki? – kérdem.
- Mivel sose mutatta ki. Amikor valami zavarba ejtő téma kerül szóba arrébb megy vagy hirtelen elesik… majd elszalad… áhh… - világosodik meg.
- Áh… - dramatizálok.
- Ez az lenne? – gondolkodik erősen.
- Igen. Mit hittél, majd, hogy leteper? – nevetek.
- Akikkel eddig jár… - ordítok rá.
- PIROS LAP! Ilyet nem hozunk fel! – szidom le.
- Oké. Szóval tetszek neki? – csillognak a szemei.
- Igen, erről beszélünk már egy órája. – kuncogok.
- És, hogy csináljam? – ül közelebb.
- Mégis mit? – értetlenkedek.
- Hogy mit csináljak, hogy észrevegye… - próbálja megfogalmazni mondandóját.
- YongHwa tökösebb nálad… Ki hitte volna… - nézek rá ördögi beütéssel.
- Miért ő mit csinált? – érdeklődik.
- A pillanat tört része alatt áthajolt az én oldalamra a kocsiban és megcsókolt. – hadartam el.
- Kezdő… - fújja ki a levegőjét.
- Mit mondtál? – nézek rá szúrósan.
- Szóval, azt mondod ezzel, hogy, amint kinyílik az ajtó csókoljam meg? – kérdezi kissé vörösen.
- Valami olyasmi. De, mivel akarsz kijutni? – érdeklődöm.
- Felhívom? – ironizál.
- Itt a telefonod? – szűröm fogaim közül. Már éppen készültem volna leütni, mikor hirtelen megindul lefele a lift, jó gyorsan. Hirtelen rávetettem magam HyunJoongra és a pólóját szorítottam. – Élni akarok, élni akarok, élni akarok. – motyogom.
- Ööö, megállt. És YongHwa meg akar ölni. – próbál levegőhöz jutni.
- Y-YongHwa… - bukdácsolok ki hozzá, mivel ahogy kijöttem a liftből letört a sarkam, és egy nagyobb lendülettel öleltem át. – Féltem lefele… - szipogom.
- Jól van, semmi baj. – szorít magához YongHwa.
- Itt a média… - lép mellénk EunChan, erre a szóra pedig azonnal szétröppenünk. Mondjuk a következők után nem mi leszünk a címlapon. Kim Hyun Joong szép komótosan kisétált a liftből, vetett ránk egy pillantást, majd megállt pontosan EunChan előtt.
- Mi az? – kérdezi kissé zavartan. HyunJoong nem válaszolt csak egy laza mozdulattal ledobta EunChan naplóját és telefonját a földre, derekánál fogva magához passzírozta, a következő pillanatban kamerák kattogása közepette pedig egymás ajkainak estek. Egymásénak. Ez nem egy egyszerű, először egyoldali csók, nem ezek egyből a közepébe vágtak. EunChan kezei már rég HyunJoong hajában matattak, és mentek is volna tovább, ha nem választjuk szét őket.
- EunChan, mégis ki vagy te? – kérdezem tőle.
- Mire gondolsz? – kérdezi mosolyogva.
- Hát, hogy, hogy lehetsz te az a szerencsétlen No Eun Chan, amikor így lekaptad őt! – mutatok végig az extázisban lévő HyunJoongon.
- Hát… izéé… - keresi a szavait
- Hagyjd, tartogasd a nászútra, kérlek. – nem akarom tudni a részleteket.
- Min, mit szólnál hozzá ha közös len… - vágok YongHwa szavába.
 - NE-IS-ÁLMODJ-RÓLA! – nézek rá szúrósan. Én… már összezavarodtam. Eredetileg Yoseobbal akartam lenni, de ezt még magamnak is féltem beismerni mivel gyerekkori barátok vagyunk. De eddig ő csak kiabált velem, de YongHwa… már meg is csókolt.
- És, hogyan tovább? Hazamész? – zökkent ki EunChan.
- Hmm? – értetlenkedek.
- A cipőd. Nem hiszem, hogy így velünk kellene lenned. – mondja.
- Nem akarok két szerelmes közé szorulni. – bénán vigyorgok.
- Akkor mehetünk. – lép mellém magabiztosan YongHwa.
- Előbb a telefonom. – nyújtom a kezem ő pedig átadja a készüléket, majd hirtelen morajra lettünk figyelmesek.
- Mi az már megint? – kérdezzük mind a négyen egyszerre, majd a két fiú egyszerre bújik mögénk. Még mindig nem értjük a dolgokat, majd megpillantjuk a „baj” okozóját. Illetve a baj okozóit.
- Bianne! – hajoldozik lány. – Nem akartam késni. – kissé liheg gondolom sietett, majd a lány és a mellette lévő személy mellénk érnek.
- Rég találkoztunk! – mosolyog kedvesen a lány.
- ChaeRin. – mondják egyszerre a fiúk.
- Min? – döbben le a Chaerin melletti személy.
- L-Luhan? - de még én, hogy ledöbbenek azon, hogy kézen fogva jöttek végig az egész csatamezőn. Mit keres itt az „öcsém”?

Lee Chae Rin/ CL

Luhan

5. Fejezet

HwaRim POV*

Reggel valami eszméletlen mélyről ébredtem. Mindenem sajgott, ráadásul azt se tudtam eldönteni, hogy hány fejem van, mert az is szét akart robbanni. A hajam állapotáról már ne is beszéljünk. Úgy nézett ki, mint valami nagy szénakazal. Az ágyam… na hát az is egy érdekes dolog, hogy hogyan tudtam elaludni benne. A fehérneműk körülöttem, meg még egy nagy tasak, amibe a mai napi ruhám van. És én még csodálkozok, hogy fáj a hátam? A nap fénypontja lenne, ha még meg is fáznék, mivel a takaróm a földön foglalt helyett.
Fáradtan, vagy inkább dühösen botorkálok kifele a konyhába. Még a napfény is bántja a szemem. Csodálatomra az összes SECRET tag fent van. És eszik. Normális ételt.
- Jó reggelt. – köszönt Sunhwa, én csak bólintok és leülök az első üres székre.
- Hyosuuuuuuuuuung… Mikor azt mondtad… - tartok egy kis szünet, még a beszéd is fárasztó. – hogy a nászutunkat tervezed. Te azt komolyan gondoltad? Minden csupa csipke meg csipke, és ó, még több csipke! – háborgok.
- Nem tudom, nekem bejönnél csipkés hálóingbe. – ül le az asztalhoz YongHwa. Én csak kikerekedett szemekkel pislogok rá, közben az arcom már rég pipacsvörösbe váltott, de még mindig nem bírom felfogni a tényt, hogy itt van.
- Nem is örülsz? – húzza el a száját Zinger.
- É-én… a-azt hiszem, hogy.. m-most… - mutogatok az ajtó fele, de Hyosung visszanyom a székre.
- Előbb egyél. Utána ráérsz megölni a bátyám! – huppan le mellém.
- Történetesen téged akarlak! – mutogatok felé a villámmal.
- Engem? Miért? – ál hüledezik. –Csak olyan dolgokat vettem, ami megfelel a bátyám ízlésének. – bólogat elégedetten.
- Én nem a bátyád vagyok! Ha be akarok jönni magamnak, csak belenézek a tükörbe, nem kell túlkomplikálni… - nézek szúrósan az említettre.
- De ha nekem be akarsz jönni, akkor jobb, ha csipkéset hordasz! – vigyorog kajánul.
- Jung Yong Hwa. Szögezzünk le valamit itt és most, négy fültanú hallatára. Én csak a menedzsered vagyok, és az asszitensed, aki kisegít néha. Tehát én vagyok a főnököd, hiába is te vagy az ellátóm. Szóval, ha bármi bajod lenne azzal, hogy milyen melltartót hordok, ott az ajtó. – mutatok a kijáratra dühösen.
- Fehér, fekete pöttyös. Szerintem cuki. – von vállat és tovább eszik. Magamra nézek. Hát nem átlátszik? Jól van, mostantól jobban oda kell figyelnem a dolgaimra.
- Egyébként is, miért vagy itt? – kérdezem kissé higgadtabban.
- Hm? Költözünk. Nagyjából húsz perc múlva. – mondja komolyan.
- H-Húsz perc és ti etetni akartok? – rohanok be a szobámba és, mivel nincs más váltás fehérneműm, a fehéret a táskába dobva rohanok be a fürdőbe, hatszor is ellenőrizve, hogy zárva az ajtó. Gyorsan letusoltam, majd elvégeztem a többi általános szükségletem. Fogmosás, fésülködés és sminkelés. Csak egy kis alapozót tettem fel, majd tussal vékony csíkban kihúztam a szemem. A tasakhoz nyúltam,s kivettem belőle a ruhákat. Felülre egy buggyos, galléros pöttyös blúz. Ahogy felvettem, szerencsémre takarta a rajtam lévő csipkés démont így nyugodt szívvel kezdtem igazgatni magamon. A kezénél is buggyos volt. Így nem tűnt túl formálisnak, pont illik hozzám. Hozzá még felvettem a tasak utolsó tartalmát, egy egyszerű fekete szoknyát. Olyan volt, mint én. Egyszerű, de különleges. Végezetül feltettem magamra még egy kis halványrózsaszín szájfényt, s visszamentem a többiekhez.
- Haladhatnánk…? – nézek kérlelően a megbabonázott YongHwara, mikor is megszólal a telefonom. Yoseobot jelezte. Nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak, de ha nem akarok még rosszabb helyzetbe kerülni fel kell vennem…
- Szia! – szólok bele életvidáman a telefonba.
- Szia… Hogy vagy? – kérdezi nyugodtan.
- Áh, épp költözök ezért kicsit izgulok. – mondom. – Veled mi van?
- Hova költözöl? Amúgy semmi meg volt a harmadik lá… jól vagyok. – kap észbe. Mi csoda… harmadik lány? Na, mi van összekevertél egy haverral?
- Az, hogy hova költözöm az nem a te dolgod. De ha már annyira boldog vagy attól, hogy három lány meg volt nem egészen négy nap alatt, inkább a média miatt aggódnék. – mondom dühösen.
- Mi van? – kérdezi lenézően.
- Te komolyan veszed egyáltalán? Vagy csak azért vagy ott, hogy jól szórakozz? – lepem el kérdésekkel.
- Természetesen nem csak szórakozok… Nézd, ha hazaértünk mindent elmagyarázok. – kérlel.
- Semmit nem kell megmagyaráznod, pusztán nem értem a tényt, hogy miért velem kell megosztanod az éjszakai életed. És be vagyok táblázva, úgyhogy találkozót is nehéz lesz egyeztetned velem. Szia. – nyomom ki a telefont, majd az eszközt méregetem.
- Mi történt? – kérdezi félve Zinger.
- Nem elég, hogy egy perverz van itt, Japánban kell lennie még egynek. – morgom, és az ajtó felé indulunk. – Menjünk. – fordulok ott vissza. – Köszönöm a vendéglátást. – hajolok meg. – Majd még találkozunk. – mosolygok, majd megyek tovább a lifthez.
- Hé, várj már meg. – jön utánam sietősen YongHwa.
- Csak adj tíz perc csöndet. Utána nyugodt leszek. – szállunk be a liftbe. Teljesíti kérésem, és nem szól hozzám. A kocsiig be is tartja, de mielőtt megmukkanhatna, leintem, így csendben indulunk el az új otthonunk felé. Legalább is az én új otthonom felé.

JiYong POV*

 Még a találkozásunk napján Japánba jöttem. Egy öt csillagos hotelban foglaltam szobát. Mivel már este tíz lehetett, a látogatást későbbre halasztottam. Először is fogtam egy taxit, ami elég érdekes módon tévelygett a sötétben. Azért a saját városodban nem ismered ki magad? Jó, bevallom a metróval én is eltévedek néha… mindig. Na mindegy. Fél óra kavargás után megérkeztünk a hotel elé. Kifizettem a férfit, majd kiszálltam és a recepcióhoz mentem. Bejelentkeztem és a lifttel felmentem a szobámba. Ha már Japánban vagyok, csináljuk stílusosan. Én, aki megteheti, lehet saját bárja, benti jakuzzival. Szerintetek mit próbáltam ki legelőször? Igen, a jakuzzit. Szerencsére a szobához járt egy aranyos felszolgáló lány, aki készségesen hozta nekem sorra az italokat, közbe ő is beült mellém. Az alkohol már a fejemben volt, de jó érzés volt végre lazítani. Mondjuk, amilyen mázlim van a kislány magától startolt rám.
- JiYong… nem akarjuk kellemesebbé tenni az ittléted? – suttogja a fülembe,amitől megborzongtam.
- Nem is tudom… mivel tudnánk elütni az időd? – mosolygok rá, mire kissé elvörösödik.
- Hmmm, jó pár ötletem van, de ahhoz kellene egy ágy, vagy kanapé… Utálom a vízben. – Ohohooo, ez már tuti nem szűz! Egyre jobban megborzongok ettől a csajtól.
- Mit is mondtál, hogy is hívnak? – terelek előbb másfele.
- Hívj, ahogy akarsz. – karol belém.
- Nem, én a nevedet akarom tudni… - kortyolom fel a maradék borom.
- Watanabe Ami-chan. – duruzsolja.
- Aranyos név, és aranyos lány. Nagyszerű. Akkor tegyük jobbá a napom, illetve az estém. – helyesbítek. – Watanabe Ami-chan, tíz másodpercet kapsz, hogy idevarázsold a barátnőmet, ha nem megy szedd a sátorfádat és menj mást boldogítani. Mit hittél, hogy majd lefekszek veled? Erkölcs. Hallottál már róla? – szállok ki a vízből.
- Mások tudod mennyit adnának egy éjszakáért? – mondja lenézőn.
- Nem mások vagyok, és most tűnés… - mutatok az ajtó fele, ő meg lassan ciccegve sétál kifele.
- Van isten. Ha még egy percet el kellett volna töltenem azzal a tapadós kis cafkával, esküszöm egy hullával több lenne itt. Még először muris volt, de mi ez már… Aishh… - magyarázok magamnak, majd jobbnak látom lefeküdni. Amint behunyom a szemem, már reggel van.
Az alkohol totál kiütött, de ilyen nyúzott képpel tuti nem állok JiRa elé, még ha nem is érzékel belőlem semmit. Mindegy. Visszavettem a tegnapi ruhám, mivel csak azt hoztam. A szaga, hát az volt… Belőttem gyors a hajam, arcot mostam és már mentem is a kórházba.
Újból fogtam egy taxit, és röpke óráknak tűnő tíz perc alatt odajutottam.
- Jó napot, Park Ji Rahoz jöttem. – jelentem be.

HwaRim POV*

- Jól van, megnyugodtam. – mondom YongHwanak, majd hirtelen észbe kapok. – H-Hol van Yacchan? Elfeledkeztem róla! – nézek körbe a kocsiba, de tudom, hogy nincs itt.
- Ne aggódj miatta, tegnap átvittem. Vagyis vitettem. – nevet fel. – Mégis min akadtál ki ennyire? – pillant rám.
- Yoseobon. Mégis miért kell ennyire furcsának lenni? A menedzsered vagyok, és? Ez nem az a fajta  férfi-nő kapcsolat. – magyarázom.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagyok férfi? – állítja meg a kocsit, és várja a magyarázatom.
- D-De… Nem úgy értettem, hanem… bizonyára férfi vagy, amit az a kép is bizonyított, de… - habogom.
- De? – vár tovább, és őrült sexyn néz.
- De számomra úgy nem vagy férfi. Mármint érted… Aigooo… - borzolom össze egyik kezemmel a hajam. – Szóval férfi vagy, férfias viselkedéssel, csak nem az én férfim. Vagy mi… - gabalyodok bele.
- Keurom? *tényleg?* - kérdezz vissza.
- Keurom… - bólogatok ártatlanul, mire felsóhajt én meg értetlenül bámulok rá.
- Sajnálom, de én tényleg férfi vagyok. – mondja halál nyugodtan, majd hirtelen áthajol az én felemre és megcsókol. Nem toltam el magamtól, vagyis nem tudtam. De visszacsókolni se. Minden olyan hirtelen történt, én meg lefagytam és nagyokat pislogva vizslattam az ő arcát. Egyszerűen csak átadtam magamat az érzésnek. Mikor elszakadtunk egymástól, zavarodottan nézett rám.
- Jobb lesz ha vezetsz. – fordítom az ablak felé a fejem.
- Szerintem is. – köhint, és újra elindítja a motort, mikor egyszer csörög mindkettőnk telefonja.
- Yobeoseyo? – veszi fel, de nem is foglalkozok tovább az ő hívásával, az enyémre koncentrálok.
- Szia. – mondom egyhangúan és próbálom elterelni a figyelmem az előzőről. Igen, csak egy csók volt. Miért ne. Van erről egy mondás, vagy szokás, Amerikában, nem igaz? Mélyedek gondolataimba. – Mi? Bocsi, nem figyeltem. – szabadkozok. – JiYong, történt valami? Olyan fura a hangod… - térek vissza.
- Amit mondtam, hogy… - itt szünetet tart. – JiRat két hete kiengedték a kórházból, most az apjával van. – mondja, szinte sírva.
- Az lehetetlen. Azok után, hogy nem mondott le rólad, eldobta magától, és anyu… szólt volna… - mondom. – De ha kiengedték, és azzal az önző alakkal van, az azt jelenti, hogy semmire sem emlékszik… - mondom komoran.
- Most mit csináljak? Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy még a „kómában lévő” barátnőm sem láthatom. De most nevezhetem át „igazából azt se tudja ki a fasz vagyok” barátnővé. Szánalmas vagyok, mi? – mondja a magáét.
- Nem te, hanem a gondolatmeneted. Gondoltál már arra, hogy felhívd? – kérdem.
- Igen, de semmi. Még ki se csöng. – mondja.
- Aish, ezt jól kitervelték… De, ha a telefonját is lecserélték, és ránk nem emlékszik, de az apjának szüksége van rá, az azt jelenti… - fejtem monológom.
- Hogy valami készül. És nem jó. – mondja helyettem.
- Pontosan. Megadok pár címet, körül tudsz nézni? – erre csak egy „aha-t” kapok, én pedig lediktálom a címeket és munkára szabadkozva bontom a vonalat.
- Ami azt illeti, tényleg van munka. Előrébb hozták az interjút, és a témáját is megváltoztatták „YongHwa újabb menedzserének a boncolása” címen. – jelenti be.
- E-Ez mit jelent? – nézek rá riadtan.
- Á, semmi különöst, csak ha egy rossz szót is szólsz akár rólam, vagy magadról, nekünk annyi. – von vállat.
- Semmi? SEMMI? Jung YongHwa ezt te sem mondhatod komolyan! – hüledezek.
- Menni fog. Az életedre fognak rákérdezni. Egy jó tanács, hagyd ki belőle Yoseobot, és minden okés lesz. A gyerekkorod és a kapcsolataid lesz a leginkább téma. Na meg az, hogy hogyan is jutottál el odáig, hogy a menedzserem legyél. Sex? Pénz? Bennfentesek? Mindent kiforgatnak… - sóhajtozik.
- Megoldom. – bólogatok erősen. – Kell egy jegeskávé. – támasztom homlokom.
- Majd beszerzem közbe. De mégis, honnan tudták meg, hogy új menedzserem lesz? – tűnödik. Újabb húsz perc néma csend telepedett közénk. Én a gondolataimba mélyedtem, YongHwa pedig az útra koncentrált, nehogy véletlenül megszólaljon és robbanjak.
- É-és mi van ha mégis valami rosszat mondok. – kapaszkodok karjába még a kocsi védelmében.
- Akkor majd megoldom. – mosolyog, majd mindketten kiszállunk.
- Megkapom a kávém?- nézek rá, színlelt nyugodtsággal, miközben a kamerák kereszttüzébe kerülünk.
- Megyek. – indul el hirtelen a másik irányba, de én most nem állhattam meg.
- Köszönöm, YongHwa-sshi. – hajolok meg kissé és a nekünk fenntartott helyre érve meghajlok és leülök. A táskám az ölembe raktam, és azt gyűrködtem.
- Kezdhetjük, Miss. HwaRim? – kérdi türelmetlenül az egyik. Utoljára körbenéztem, de még nem ért vissza, így csak egy aprót bólintottam.
- El tudná mondani, YongHwa jövőbeli terveit? – kérdezi pofátlanul az egyik.
- S-sajnálom, de erről nem adhatok ki információt. – próbálok mosolyogni.
- Következő kérdés, mégis hogyan lett menedzser? Itt mindenki utána nézett, de egy ilyen nevű ember sem volt a listán. – jön a még bunkóbb kérdés.
- Errmm… Tulajdonképpen… - gondolkodok. – Ha ennyire utána néztek az aktámnak, tudhatják, hogy Japánban voltam modell. Talán akkoriban alakult ki bennem a menedzserek iránti csodálat. Hiszen egyszerre annyi mindent tartanak számon, mindig segítenek az emberen, akár a menedzsere, akár nem.  Lényegében sokkal több emberséget lehet tanulni ezzel a munkával, és mivel nincs szükség hozzá hatalmas szaktudáshoz, kaptam az alkalmon, mikor menedzsert kerestek. – mondom.
- És honnan értesült erről? Hiszen sehol nem írtak róla? Talán befolyásos? – érdeklődnek tovább, közbe YongHwa is egy bíztató mosoly kíséretében átnyújtja a kávém.
- Köszi. – formálom a szavakat a számmal. – Nem vagyok befolyásos, de munkám révén vannak kapcsolataim Koreában. – fejtem ki tömören.
- Mint például? – esik szinte elém egy töpszli sajtós.
- Sajnálom, erről nem nyilatkozom. – nevetek bénán.
- Miért? – faggat tovább.
- A kapcsolataim azért olyan jók, mert képes vagyok titkot tartani, és nem verem nagydobra, ha ismerek pár sztárt. – mosolygok erőltetetten.
- Rendben. Akkor, mit szól ehhez a kérdéshez. Mit gondol YongHwaról? – tolja mindenki a képembe a mikrofonját, vagy éppen amije van.
- Ööö, nem bánja, ha elmondom? – fordulok kedvesen YongHwa felé.
- Nem, dehogy. Erre én is kíváncsi vagyok. – vigyorog ártatlanul, én meg csak az asztal alatt bokán rúgom.
- Köszönöm. – mondom egy kisebb szarkazmussal. – Hol is kezdhetném? Igazából még csak három napja ismerem, de mindig is jól átláttam az embereken. Nagyon kedves, és segítőkész. Talán túlságosan is, ha védtelennek érez egy embert, muszáj segítenie. – mosolygok. – Szerintem megbízható. Remekül fogunk együtt dolgozni. – fejezem be, még mielőtt elszáll a mellettem lévő elégedetten vigyorgó YongHwa.
- Tényleg ilyen ember lenne? – látok csodálkozó arcokat a nagy tömegben.
- Igen. – bólogatok, de már kissé hülyén érzem magam.
- És még azt állítja, hogy jó emberismerő? – nevetnek. Miért nevetnek? Kezem muszáj ökölbe szorítanom.
- M-Miért? – kérdezem félénken, de inkább dühösen.
- Nem hallott még arról, hogy az előző menedzserét, miért rúgta ki? – kérdezik, lassan adagolva a következő dolgokat. YongHwa arca döbbentté válik.
- Nem. Miért? – kérdezem újra.
- Miss. Parkot többször is megerőszakolta, és miután nem volt hajlandó lefeküdni vele, egyszerűen csak kirúgta, majd úgy csinált, mintha semmi se történt volna. Ezek után sem fél tőle? – kérdezik lenézően. Erre meg már egyre dühösebb lettem. Lassan felálltam, mire kérdő pillantásokat vetettek rám. YongHwa inkább elrejtette az arcát.
- Ha arra akar kilyukadni, hogy csak azért lettem a menedzsere, illetve csak azért hagyta, hogy az legyek, hogy ágyba vigyen, szerintem már rég megtette volna. De egyébként is! Ya! Miért miattam kell aggódniuk? Én csak egy menedzser vagyok, aki a munkáját akarja végezni, és ha nincs több kérdés, akkor az interjúnak vége. – csapok az asztalra. – Ráadásul, ezek csak alaptalan pletykák. Nem fogok néhány piaci némbertől megijedni YongHwa-sshitől. – hajolok meg, majd eltrappolok, de elszámítottam magam ismét, és valakinek nekiütköztem, a kezemben lévő jegeskávét ráborítva. Nem kell mondanom, a média ismét letámadott.
- S-Sajnálom nem figyeltem. – hajoldozok. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom, kifizetem a tisztítót. – nézek fel végre áldozatomra.
- K-K-Kim Hyun Joong? Úristen, én leöntöttem Kim Hyun Joongot? – sápítozok.
- Semmi baj, de te jól vagy? – mosolyog rám, amitől el tudnék ájulni.
- S-Sajnálom, tényleg nem akartam… - mondom.
- Egy ilyen gyönyörű nőnek megbocsátom. És egyébként is, sose árt ha a média kap valami finomat. – nevetünk fel mindketten.
- El a kezekkel a menedzseremtől. –húz hátra YongHwa, én meg csak értetlenül nézem azt a kettőt.
- YongHwa. – mondja közömbösen.
- Hyung. – teszi ő is.
- Hyun Joong, h-ha sokáig így marad megfázhat. – motyogja valaki mögüle.
- Még mindig ő a menedzsered? – kérdezi flegmán YongHwa, mire agyon tudnám ütni.
- EunChanre gondolsz? Akkor igen. – keletkezik körülöttük egyre sötétebb aura.
- H-Hát… E-EunChan Unnie nagyon örvendek, remélem a segítségemre leszel. – hajolok meg ezzel is félbeszakítva a vitát.
- P-P-P-P-Persze. – hajoldozik ő is.
- Nem is olyan rossz. Van kedved egy kávéra? – kérdezi HyunJoong YongHwat.
- Nem utasítom el. – mondja, de látom arcán, hogy leginkább elmenne.
- Akkor üljünk be a túloldalon lévő kávézóba! – vetem fel az ötletet.
- Jó ötlet. – ezzel mind a négyen elindultunk a kávézóba, otthagyva a médiát. Leültünk hátul egy négyszemélyes asztalhoz. Mellettem YongHwa, velem szemben pedig EunChan ült. Ő egy narancslét rendelt, a fiúk kávét, én meg valami trópusi koktélt.
- Szóval mi is ez köztetek? – kérdezem, mivel már nagyon bökte az oldalam.

Kim Hyun Joong

No Eun Chan

4. Fejezet

Yoseob POV*

Alig ismerek rá Minre. Teljesen megváltozott. Vagyis beszél. De az elég, hogy a szememben teljesen megváltozzon. Eddig csak velem foglalkozott, de rá kellett jönnöm, hogy ő már nem az, akibe régen szerelmes lettem. GD, HongKi… Mégis mi ez a ködös sztori körülöttük? Reggel is, mikor felhívtam, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy soha se látjuk egymást. Ez a fél nap nekem rohadtul nem volt elég, ahhoz, amit akarok. Most pedig egy másik pasi, helyesbítve több pasi házában enyeleg.
- Ne ismételjem meg magam még egyszer. Mit keresel ott? – ordítok bele a telefonba.
- Y-Yoseob… miért kiabálsz? – remeg meg a hangja.
- MIÉRT? MIT KERESEL MÁS SRÁC HÁZÁBAN? – ordítom még mindig.
- Y-Yoseob… N-Ne kiabálj velem… - szipog.
- Nem érdekel, hogy mit akarsz, menj onnan. – szűröm fogaim közül.

HwaRim POV*

- YADA! – ordítom vissza.
- Ne ordibálj velem! – morogja.
- Te se velem! Amióta felhívtál olyan furcsa vagy. – szipogom. – Mégis, miért baj, ha elfogadom, hogy turnéd van? Tényleg egy olyan „érzéketlen vagyok és csak megdugom a barátnőm, majd dobom” ember lettél? – kérdezem reménykedve.
- És ha igen? Mert te nem voltál itt? – vált halk hangnemre. – Téged akarlak.
- Y..Yoseob… Nem egy olyan ember vagyok, akit csak egy éjszakára kapsz meg.
- De te is akarsz engem. Nem emlékszel az első csókunkra? A bokor mögött… Két nappal az előtt, hogy elmentetek. Azt ígértük, hogy csak egymást szeretjük. – mondja.
- Yoseob? Te teljesen hülye vagy? A CN.BLUE egyik tagja se a pasim… - csodálkozok. – Túlreagálod… H-Hé ne vedd el.. YongHwa. Na azért. – veszem vissza a telefonom. – Figyelj. Azért vagyok náluk, mert kaptam egy munkát. A CN.BLUE felügyelője leszek plusz YongHwa menedzsere. Érted? – mondom kissé kedvesebben.
- Nincs rendben! Az a srác egy nőfaló. Te meg, te vagy és fél perc alatt ágyba vinne. – magyarázza.
- Yoseob. Hat órája ismerem és még mindig nem történt semmi. Nyugodj meg, nem vagyok hülye. – akadékoskodok.
- Yoseob, a te nőfalóságot rosszabb az enyémnél. – jön háttérzajnak YongHwa, majd hallom, hogy a vonal másik vége megszakad.
- Lerakta… De… mi baja van? – nézek értetlenül Hyosungra, aki nagyon a telefonjába mélyed.
- Talán ez? – nyújtja át a rózsaszín készüléket. – „Yang Yoseob újabb áldozata. Ezúttal egy rajongót csalt be az ágyába.” – Mi ez? – nézek kétségbeesetten lakótársamra. – Ez ugye nem igaz? Mondjon már valaki valamit?! – de körülöttem néma csönd. – Hyosung, te tudtál erről? – nézek rá, de nem válaszol. – Szóval igen… Hazamegyek.. Vagyis.. Sétálok… - rakom le a telefonom és mezítláb rohanok ki a házból.

YongHwa POV*

- Nem mondtátok neki? – nézek a döbbent Hyosungra.
- Én.. akartam… De szegényt már HyunA és én kikészítettük. Hogy mondhattam volna el a többit? De ez meg egy friss hír… - mentegetőzik. – Meg szerelmes is belé. – teszi hozzá.
- Azt a srácot? Mégis hogyan? Hiszen téged is szinte megerőszakolt. – magyarázom.
- Jó. Vannak jellem hibái, a szerelemben, de lásd be, ha 12 évig nem látnád azt, akit a legjobban szeretsz, te is megváltoznál.
- Nők. – nevetek.
- Hé, inkább menj utána… - morog mellettem Hyosung.
- Miért én? – értetlenkedek, persze nagyon szívesen mennék. Van ebben a lányban valami… ellenállhatatlan és rejtélyes.
- A te főnököd. – vágja rá.
- Hát jó… - vonok vállat.
- Ezt akartad mi? – vigyorogva lép mellém Hyosung. – Ezt ne hagyd itt. – mutatja fel Min cipőit.
- Végülis csak kiismered a bátyádat. – kócolom össze a haját, majd levéve az egyik kabátom a fogasról lefele indulok.
- Nem. A bá… Mindegy. – csukódik be utánam az ajtó és én már vonulok is le a lépcsőkön. Mégis hova mehetett ez este tízkor? Néha rohadtul nem értem a nőket. Először még boldog, majd sírni kezd és elszalad. Ki érti meg ezt? Jobbra-balra nézelődök, mikor megpillantom a földön guggolva, miközben egy fehér macskát simogat.
- Látom nem jutottál messzire. – terítem hátára a kabátom.
- Yoseob tényleg ilyen? – vág a közepébe.
- Nem tudom. De amióta ezt az ipart űzi, legalább 43 ilyen eset volt. – guggolok le mellé, hátha esélyt kapok arra, hogy megsimogassam a macskát, de nem. Mancsával az én kezem felé kap. – Gondolhattam volna. Sose szerettek az állatok. – nevetek, mire ő is elmosolyodik. – Ez is a tied. – rakom mellé a cipőit.
- Ne már! Ez annyira kínos! – rakja át a másik oldalára. – YongHwa, megtarthatom? – pislog rám ártatlanul.
- Miért tőlem kérdezed? – teszek még egy próbálkozást, de ismét hiába.
- Hát, mert ha összeköltözünk, de te nem szimpatizálsz, jobban mondva ez a kis csöpség nem szimpatizál veled, abból még lehetnek bajok. – hadarja megszállottan.
- Nem akarsz állatkórházat nyitni, ugye? – nézek rá komolyan.
- Yadaa! Csak ő kell. Igaz, Yacchan? – emeli fel a macskát.
- Yacchan? – mosolyodok el.
- Nem tetszik? – néz rám szúrósan.
- Isten ments! A végén még megfojt álmomban! De vedd fel a cipőd, megfázol. – utasítom.
- Oké. – bólint és belebújik a cipőjébe. – Lehet medencés házunk? – kérdezi.
- Mivel az egyik volt lakásomba megyünk, ez nyilvánvaló. – mosolygok.
- Óóó, és mikor költözünk? – érdeklődik tovább.
- Két nap múlva, korán reggel, mivel aznap lesz egy interjúm, amire már jönnöd kell. – mondom.
- I-Ilyen hamar? D-De semmit sem tudok… - csodálkozik.
- Csak mosolyogj és bólogass, mintha kínaiul beszélnének hozzád. – mutatok a levegőbe a hatás kedvéért.
- De én beszélek kínaiul. – akad fenn az apró részleteken.
- Akkor… mit tudom én… franciául. – helyesbítek.
- Azt is.
- Német.
- Azt is.
- Angol.
- Azt is.
- Spanyol, olasz, orosz. – sorolom.
- Azt is, azt is, hangyányit. – válaszolja.
- Remek. Túltárgyalva. – lépünk vissza az épületbe. – Hyosung elvitte a táskád, úgyhogy csak be kell menned. Jó éjt. – adok egy puszit a homlokára és elindulok a lépcső felé.
- Y-YongHwa… - topog elém.
- Mi az? – mosolygok rá.
- K-Köszönöm. – mosolyodik el ő is, majd a lift felé indul. Még egy ideig nézem, majd én is visszamegyek a fiúkhoz. Már mindenki aludt, de én képtelen vagyok egy pillanatig is elaludni, szokatlanul boldog vagyok. Ez meg is látszik rajtam, mert figyelmetlenségemben leejtem az egyik poharat. Én elsőre nem a kapcsolatok híve vagyok, és sosem szerettem munkatárssal szerelmi kapcsolatot kialakítani, pláne nem, ha szinte a főnököm. De ő most más. Az agyam annyi érzelemmel van tele, hogy muszáj gitárt fognom a kezembe és dalt írni. Igen, ezzel tökéletesen is eltölthetem az időt.

JiRa POV*

- Lányom, annyira örülök, hogy felébredtél. – hüledezik apám.
- Igen tudom. Elmondtad. Ma csak százszor. – mosolygok rá.
- Jó, de te nem tudod, milyen csoda ez apádnak. – simít végig arcomon.
- Sejtem. De ha nem bánod, és megelégszel a mai napi gyakorlásommal felmennék aludni. – kérem.
- Rendben, jó éjt angyalom. – bólint én pedig távozok.
- A nevem Park Ji Ra, húsz éves vagyok, Tokyoban élek. Séfnek készülök, miközben zongorázni és énekelni tanulok. Apám szeretné, hogy híres legyek. Szerinte nem szabad elpazarolnom a tehetségem, mert ezzel sok ember arcára csalhatnék mosolyt.
De nem tudom pontosan, hogy én mit akarok. A balesetemmel kapcsolatban minden olyan homályos. Elméletileg anyukámmal jöttem haza egy ének versenyről, ő pedig telefonált, valaki pedig előzni akart hátulról. Nem figyelt. Így karambolozott a kocsi pedig fejjel-lefele volt. Vagy hogy mondjam… A kocsi egyik darabja a fejembe fúródott, három hónapra kómába estem. Anyám meghalt.
Legalább is mindenki ezt mondja. De álmomban teljesen más a történet. Mikor lefekszek, folyton ugyanazt álmodom. Egy lány és egy fiú arcát látom, ahogy boldogan beszélgetnek, a végén pedig a fiú felém nyújtja a kezét és átölel. Ezután felébredek. Mindig így van, de sehonnan sem ismerem őket. Igaz, ami igaz, hogy amikor felkeltem csak azt tudtam, hogy én ki vagyok és a korom. De pár órával ébredésem után egy férfi lépett be az ajtómon. Aggódva tekintett rám, és elmesélt mindent. Nem tehettem mást, hittem neki és most egy szép villában élek. Van egy hörcsögöm is, csak úgy szórakozás gyanánt. Mindennapjaim azzal töltöm, hogy keresem az álmomban felbukkanó két személyt. Talán tőlük választ kaphatok a kételyeimre.

HwaRim POV*

Amikor felértem a szobánkba, az előszobában egy komoly képű Hyosung várt rám.
- Valami baj van? – nézek rá értetlenül.
- Beszélnünk… és a macska? – hajol le hozzá.
- Megtarthatom? Csak… egy napra. Utána költözöm úgy is. Miről akarsz beszélni? – megyek be a konyhával a szőrmókkal a kezemben.
- Igen, tudom. De örültem volna, ha nem a fiúktól tudom meg. És… Yo… Arról, hogy holnap vásárolni megyünk? Végülis, még sem mehetsz üres kézzel egy férfi lakásába. Vagyis nem is az, hogy férfi, csak nincs cuccod. – fejti ki.
- Jó lenne, de nincs pénzem. – rakom le az asztalra a macskát.
- Természetesen én fizetek! – lép elém.
- M-Mi? Azt nem fogadhatom el… - jövök zavarba.
- De megígértem! És titkolóztam Yoseobról, meg… meg barátnők vagyunk nem? Igaz, csak másfél napja ismerjük egymást… de fontos vagy nekem. – fogja kezei közé kezem.
- B-Barátnők? Tényleg? – csodálkozom.
- Hát, persze. Mi az, még sosem volt barátnőd? – kérdezi nevetve.
- Ühm… Nem volt. – válaszolom.
- Az meg, hogy lehet? Ha ilyen lányt ismertem volna születésemtől fogva, tuti a legjobb barátnőm lenne! – ugrándozik. – Szórakozzunk jól holnap, oké? – mosolyog. – Amúgy ez az én szoknyám, ugye? – vesz elő két poharat.
- Igen. Majd kimosom. – mosolygok vissza. – De, holnap nem lenne felvétel? – akadékoskodok.
- Bár én vagyok a leader… Azért lehetek rossz néhanapján. Meg ha visszamennék, valószínűleg megint itt kötnék ki az ajtóban… kulcs nélkül… - gondol vissza az előbbiekre.
- De nem lesz belőle nagy baj? – kortyolok bele az időközben kitöltött ásványvizembe.
- Ugyan. Nagyobb tragédia az ha rossz a sminkem… Nincs még abból a teából? – lóbálja a levegőbe az üres poharát.
- A mentás.. A francba! Fent hagytam a telefonom is… Felmegyek érte. – mondom.

Mikor már az ajtó előtt voltam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy biztos jó ötlet tizenegykor zavarognom. De a telefonomra szükségem van.. Aishh… Végül nehezen de rávettem magam arra, hogy kopogjak. A lehető leghalkabban kopogtam, így ha szerencsém van senki nem nyit ajtót. Már épp készültem indulni, mikor kinyílik a „válaszfal”.
- Y-Y-Y-Y-Y-Y-Y-YongHwa?! – vörösödök el a fülemig, amikor meglátok egy igen alulöltözött YongHwat. Csak egy törölköző takarja, és a haja még mindig vizes, és a víz végigfolyik az egész felsőtestén, ami igen kemény munkával van megmunkálva. Most már tuti boldogan halnék meg. Omo. Miről beszélek már megint? Rám mosolyog, ekkor eszembe jut, hogy már egy órája őt bámulom. De akkor is… túl heyes.  – B-B-B-Bocsánat. - takarom el a szemeim. - Cs-csak itt hagytam a… telefonom és a teát… - kukucskálok ki két ujjam között, mire csak elneveti magát.
- Kihozzam? – hajol elém, hogy egy szintben legyünk.
- K-Kérlek. – nyelek, s két percen belül vissza is ér.
- Legközelebb törölköző nélkül nyissak ajtót? – gondolkodik hangosan.
- MEGNEPRÓBÁLD! – kiáltok. – K-Köszi, jó éjt! – futok vissza Hyosunghoz. – Itt a tea. – dobom fejbe szegényt,majd bezárkózok a szobámba. A-Az az idióta, mikre nem gondol? Törölköző nélkül? Megőrült? De, ahogy a víz végigfolyt a testén, és az a mosoly… Yoseob ki fog nyírni… Felnyitva a telefonom zárját, észreveszem, hogy van egy üzentem. YongHwa küldte két perccel ezelőtt. Mit sem sejtve kattintok az ikonra, erre sikítva dobom le a földre a készüléket.
- Kit öltek meg? – rohan be hirtelen az összes SECRET tag, én meg csak vörösen a telefon felé mutatok az ágyról.
- Mi az, mi az? – lép oda Zinger, hogy felvegye és nevetni kezd. – Hyosung ezt látnod kell! – röhög tovább.
- Hmm? – lép oda és teljesen elsápad. - De nézd a jó oldalát, a törölköző még ott van… Várj. Akkor így nyitott neked ajtót? Sajnálom! Az én hibám! Ha nem panaszkodok a tea miatt… - szabadkozik.
- Nagyi… én most rossz kislány vagyok? – beszélek magam elé.
- Ezen vagy kiakadva? Ez semmi… Bár elismerem szép kocka has és a méz rajta, ahogy végigfolyik… hogy is mondjam… mindegy… de, ez semmi. – vigasztal JiEun.
- Meg akarok halni… - dőlök Hyosung ölébe.
- Jól van, jól van, semmi baj. – simogatja a fejem. – A bátyám mindig is ilyen volt… Imád felvágni azzal, amije van. – elmélkedik.
- M-MI? Y-YongHwa a bátyád? De… de az azt jelenti, hogy az éjszaka kellős közepén mézbe vonva jössz be hozzám? – szörnyülködök.
- Ilyesmiről szó sincs! – nevet fel. – Amint látod, az eszet én örököltem. Neki meg maradt… maradt… igazából fogalmam sincs mi maradt neki. – vág savanyú képet.
- Holnap tényleg vásárolni megyünk? – nézek fel rá.
- Persze. De mivel sok cucc lesz, ezért hívok egy harmadik felet, aki tud vezetni. – kacsint. – De, most inkább aludj, reggel nyolckor indulunk… - kelne fel, de megfogom a karját.
- Aludj velem. Félek YongHwa csinál velem valamit álmomban… - duzzogom.
- Hidd el, élveznéd te azt! – nevet. – Na, aludj. – borzolja össze a hajam, majd kimegy.
Inkább már nem is válaszoltam, csak lementettem a képet az üzenetből. Igen, bármennyire is ellene vagyok, ezt kár lenne veszni hagyni. Átöltöztem, és már el is aludtam. Semmi különöset nem álmodtam, így mondhatom, hogy az éjszakám hamar eltelt, viszont arra kezdtem ébredezni, hogy beszélnek körülöttem. Hyosung… és YongHwa?!
Lassan kezdem kinyitni a szemeim, és egy igen furcsa kép tárul elém. Egy kocsi hátuljában ülök, miközben YongHwa vezet és Hyosung mesél neki. De ez a tény eltörpül az mellett, hogy pizsiben vagyok.
- Miért van itt YongHwa? Miért vagyok a kocsiba? De a legfontosabb, miért vagyok pizsamában? – teszem fel a kérdéseim.
- Mondtam, hogy kell valaki, aki tud vezetni, és nem voltál hajlandó felkelni, így lehozott. – magyarázza barátnőm.
- ENGEM? CSAK ÍGY? YongHwaaaa… - duzzogok.
- Én csak a kishúgom kérését teljesítettem, őt szidd főnök! – kuncog.
- Ya. Így akarjátok, hogy közlekedjek a plázában? Cipő nélkül? – akadékoskodok.
- Nyugi. Tíz perc múlva emberi ruhában lehetsz. – lök ki a kocsiból Hyosung és a legelső üzletbe húz be. – Jó napot. Megmutatná a legjobb ruhákat? – mosolyog az eladóra, aki bevezet minket egy V.I.P. öltözőbe. A fiatal eladó nő felsőket hozott be, és mindegyikről elmondta, hogy melyik tervező csinálta, amiből én egy mukkot sem értettem, de Hyosung látszólag élvezte, YongHwa… meg elaludt. Az összes felső, amit behozott ujjatlan volt és combközépig ért. Azért választotta Hyosung ezeket, mivel elméletileg praktikusabbak ha dolgozunk. Kiemeli az alakot, a lábak hosszát, de közben takar is. A felsőket mind elrakattuk, utána jöttek az apróbbak. Fehér és fekete trikók, mindegyikből három. Majd Hyosung erősködött, hogy legyen minimum tíz csontfehér blúzom, mert azok mindig jól jönnek. YongHwa közben megunta a dolgokat, és elment inni venni.
- Mit gondolsz? Melyik szín a jobb? Ha rám hallgatsz a pirosat választod és a bőrszínűt. – bólogatHyosung.
- A párducmintát miért bonyolítják ennyire túl? De legyen. Nekem is azok tetszenek. Mondja, van valami olyan, ami kevésbé hivalkodó? – kérdezem kedvesen.
- Ezen kívül még csak kötött pulcsiaink vannak, és baseball stílusúak. Érdekli esetleg valamelyik? – kérdez vissza.
- Igen, a kötöttből egy vajszínű, és egy vörös-fehér baseball pulcsi ha van. – mosolygok.
- Rendben, akkor ennyi lenni, kérem rakja el őket és írja a számlámra. A bátyám a többit elrendezi. – köszönünk el, és Hyosung már is tovább visz. – Itt veszünk neked olyan ruhákat, amik kellenek egy nagyobb meetingre. Na meg szoknyákat. – lépünk be a következő üzletbe.
- Csak nekem tűnt fel, hogy senki sem ugrál körbe? És minden nagyon szét van válogatva? – állok meg egy csinos női öltönynél.
- Persze. Ez Seoul egy félreeső helyén van, direkt a sztároknak. Minden egy helyen van, hogy könnyebben válogassunk. Látom a legjobbat szúrod ki. Ebből rakjanak el az összes színbe, mellé a szoknyákat is. Ha kell vegyenek méretet. Tetszik a fazonja, hogy csak könyékig ér. – vigyorog.
- Az összes színből? Te nem vagy normális? – tekernek körbe mérőszalaggal.
- Menedzser vagy, ez csak természetes. Hova menjünk következőleg? Nadrágok! Azok is kellenek nem igaz? Kerülni akarod a feltűnést? – néz rám, mire csak bólogatok, majd végül kiszabadulok a szalagok fogságából.
- Miért nem pihenünk? Ez fárasztó… - dőlök a hátának.
- Nyugi, nem olyan vészes ez, mint hittem. Már két órája itt vagyunk, és két üzleten végigmentünk. Igaz, az egy órás ide utat nem számoltam… - gondolkodik.
- Egy óra? Ilyen messzi van? – képedek el.
- Gyerünk. Veszünk nadrágokat is. Ha kerülni akarod a feltűnést, és nyugodtságot akarsz magadból árasztani választ az egyszínűeket, a pöttyösöket. De na az ilyen ribancos dolgokat. – magyarázza.
- Miért választanék olyat? – pislogok értetlenül.
- Tudod… YongHwa előző menedzsere, egyben a barátnője is volt. De be kell vallani, fura egy ruha ízlése volt. Mintha egy… nem is tudom, mintha egy MVből lépett volna elő… Szörnyű volt. A munkáját se végezte jól, de ha kitűnő lett volna is elítélték volna a ruhája miatt. Ezért inkább ezek csak baráti tippek. Szóval jók lesznek? – nyom a kezembe vagy tizenöt csőgatyát. – Próbáld fel, hogy melyik illik hozzád.
Fél óra leforgása alatt sikerült mindent felpróbálnom. Egyedül a rózsaszínnel és a lilával nem voltam kibékülve, így könnyebb lettem két gatyával. Mire kiléptem az öltözőből Hyosung eltűnt, így aggódva kerestem őt. Odamentem az eladóhoz is, mondta, hogy mindjárt jön, csak lement a barátjával. Közben kikapta a kezemből a gatyákat és becsomagolta őket. Mivel más dolgom nem volt, így csak néztem ki a fejemből az egyik fotelból, mikor valaki lebegtet felettem valamit.
- J-Jegeskávé? – csillognak fel szemeim. – Enyém?Megihatom? – tekerem ki a fejem, s rájövök, hogy YongHwa az, és ő csak bólogatva mosolyog. – Köszi, nem tudod milyen tortúra ez. – sóhajtok, majd belekortyolok az éltető nedűbe.
- Pedig a rövidnadrágokat elintéztem helyetted, meg az ékszereket. Azt hittem hamarabb kijössz… - puffog Hyosung.
- Bocsánat, hogy nem öltözök olyan hiper gyorsan, mint te. Csak egy modell vagyok, nem sztár. Sajnálom. – vigyorgok.
- Jó,jó… ez egyszer megbocsátok. – tapsikol. – Már csak három helyre kell bemennünk. – számol az ujjain.
- Hova? – érdeklődök.
- Cipősbe, és… ja csak kettő… De a másik legyen meglepetés. – nevetgél. –Menjünk. – szed össze a kanapéból YongHwa meg csak néz utánunk.
- Hyosung, elfelejtetted, hogy a bátyád nem londiner? – kérdezi szarkazmussal.
- Ugyan már, ha ráéred magad mézzel kenegetni, akkor ráérsz ezt is cipelni. – néz rá szúrósan, majd YongHwa is ezt teszi velem.
- Megijedtem… - lépek arrébb.
- Nem érted a viccet… - sóhajt.
- Mit sóhajtozol? – akadok ki. – Tudod te milyen az ha az ember… izmokat… izmokat… meg vizet… aztán méz… - habogok teljesen vörösen. – Hyosung meg akarok halni! – temetem fejem a nyakába. Igen, teljesen hozzánőttem.
- Hányas a lábad? – zökkent ki minket a beszélgetésből Hyosung hangja.
- 38. – válaszolom.
- Mivel a bátyám kiégette az agyad, csak beszólok, hogy minden, ami az én ízlésem, pakoljanak el 38-asban.  – bólogatok, majd bemegy. Én pedig egyedül maradtam vele.
- Tényleg ennyire jól néznék ki? – osztja meg velem gondolatait YongHwa.
- Válaszolnom kellene? – vonom fel egyik szemöldököm.
- Azt hiszem… igen… - mosolyog.
- Előbb csókolok meg egy békát, minthogy kimondjam, hogy jól nézel ki. – mutogatok felé fenyegetőzve.
- Most mondtad… - nevet.
- Aish… Melletted összezavarodom, hogy dolgozzak, így veled? – háborgok.
- Jól van, jól van, a szerelmi civódást a nászútra hagyni. – karol át mindkettőnket. – Te, légy olyan jó fiú és várd meg, amíg csomagolnak. Mi majd jövünk. – adja ki a parancsot, majd távozunk. Vagyis Hyosung ugyanúgy húz maga után.
- Mégis milyen nászútról hadoválsz? A menedzsere leszek, jó, hogy nem az esküvőt tervezed. – motyogom.
- Ugyan. Előbb a fehérnemű. – mutat végig a bolton. – Ja, meg fürdőruha. – teszi hozzá.
- Csak válassz valamit, az én szavamnak nincs hatalma. De, a fürdőruhám legyen fehér. Ennyi kikötésem van. – ülök le egy székre.
- Tényleg? Vásárolhatok én? – csillannak fel a szemei.
- Kedved szerint. – mosolygok rá.

Ám ekkor követtem el, életem egyik legnagyobb hibáját. Bár ezzel is túl későn kerültem szembe. Este nyolc volt, mire hazaértünk, mivel még YongHwa megvette a munkámhoz szükséges Ipadot, meg laptopot, csakhogy gerincsérvet kapjak ezeknek a cipelésétől.
Mint mondtam, otthon döbbentem rá valamire. Hyosung valóban a nászutunkat tervezi, ugyanis, amikor kinyitottam a tasakot, minden, amit láttam az csipke volt. Fekete, fehér, kék csipke. Minden. Még a pizsinek szánt hálóing is, ami a térdemig ért az csipkés volt.
És, hogy ebből mi a tanúlság?

Soha ne hagyjátok, hogy Hyo Sung Jeon nektek vásároljon egy fehérnemű boltban!

Legalább a fürdőruha olyan, amit kértem…