9. Fejezet

HwaRim POV*

- Yo… - próbáltam volna válaszolni, de türelmetlen volt, és újból ajkaimra mart, de most már hevesebben, és egyre érzéketlenebbül. Ott harapta az ajkaim, a nyelvem, ahol csak érte. Próbáltam eltolni magamtól, hogy levegőhöz jussak, és ne zöldüljön be a fejem, de csak akkor akaszkodott le rólam, mikor nyakamon nyalt végig, és csókokkal halmozta el azt. – Yoseob… - nyögök fel, és karjaim a nyaka köré fonom.
- Megkaphatlak? Igaz? – löki felem fölé kezeim, és leszorítja a kezeim.
- E-Ez fáj… - mozgolódok kicsit.
- Megkaphatlak, ugye? – suttogja a szavakat.
- Engedd el előbb a karom, fáj. – mondom határozottan, de csak még jobban összeszorítja őket.
- MEGKAPHATLAK TÉGED TE ISTENVERTE RIBANC?! – ordít rám hirtelen, mire teljesen megszeppenek.
- M-Mi? – pislogok rá ijedten, de nem válaszol, csak letépi a ruhákat, amit adott, és a fekete csipkés fehérneműmet vizslatja.
- Tizenkét év… Tudod mennyire fárasztó volt, tizenkét éven át erre várnom… ahogy egyre jobban rájöttem a dolgokra… - szakítja le rólam a melltartót és kezeivel masszírozni kezdi azokat.
- Yho… Yhoseoob… - nyögök fel. – H-Hagyjd abba… - suttogom.
- Nem, nem fogok leállni, addig amíg kegyelemért nem könyörögsz, azt akarom, hogy tudd, mit éreztem ennyi időn át… - suttogja fülembe, majd rá is harap arra, nem éppen gyengéden. – Kibaszottul dögös vagy… - morogja ajkaim előtt, majd újra megcsókol. Én már nem csókolok vissza, de ajkaim akaratlanul is szétnyílnak utat engedve nyelvének.
- Engedj… el… - lököm el magamtól, de azonnal visszaült csípőmre és kezeimet két oldalra fogja.
- Majd ha végeztünk… - ránt egyet karomon, amitől elfolytok egy kisebb sikolyt.
- Yoseob… - gyűlnek könnyek a szemembe.
- Ez az, sírj csak… - nevet fel, és végighúzza egyik kezét a hasamon, kicsit felkarcolva azt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt, és felvett egy hegyes bögre darabot.
- Mit akarsz azzal? – kérdeztem elfúló hangon.
- Csak érdekesebbé teszem a dolgokat… - szótagolja, és ott, ahol előbb kezét húzta végig, most a bőrömbe vágja a bögre darabot és úgy húzza azt végig. Síkitok, sírok, és csak imádkozok, hogy egy rossz álom legyen, de nem az. – Nem hallják, elmentek… - lök egyet csípőjén, mitől megérzem merevedő férfiasságát.
- Yoseob… ez fáj… - szipogok. Könnyeimtől már semmit sem látok. Kezemen már érzem a saját vérem… Miért? Miért történik ez? Yoseob újra a melleimmel kezd játszadozni, míg egyiket masszírozza, a másikat nyelvével és szájával ingerli. – Ah… engedj el… kérlek… nem akarom… - makogom.
- Ennyire türelmetlen vagy? – fordítja vissza, a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. A hasamon a seb… ég, és ahogy hozzáér Yoseob felsőtestéhez még csíp is.
- Hagyj… - nyöszörgöm.
- Jó, sietek drága Min. – mosolyog, miközben arcomat simogatja. Testem remeg akár a kocsonya. Meg fog erőszakolni, igaz? Alig, hogy kimondtam magamban ezeket a gondolatokat gyorsan lehúzza rólam a csipkés bugyit és elégedetten végignyal ajkain. – Valaki nedves… - kuncog. Nem látom tisztán az arcát, a könnyeimtől teljesen elhomályosult a látásom, csak próbálom kivenni a körvonalakból milyen lehet. Mozogni kezd, ez annak a jele, hogy levette a boxerét és bármelyik percben megerőszakolhat. Egyedül vagyunk a házban, nincs erőm, elfutni. A hasamon vérzik a seb, és a kis szoba sötétje egyre ijesztőbbé válik. Semmi sincs rajtam, csak a könnyeim és a vérem. Ezek az egyetlen dolgok, amik most beborítják hófehér testem. Ezekből a gyászos gondolatokból egy irtózatos fájdalom rángat vissza a valóságba.
- YOSEOB! – pattannak ki szemeim és felsikítok, könnyeim még jobban megerednek és hátába vágom körmeim. Yoseob teljes méretével belém hatolt. – EZ FÁJ! YOSEOOOOOOOB! – ordítok fájdalmamban és csak a levegőt tudom kapkodni, miközben egyre több véres csíkot hagyok a hátán. De nem áll meg ezzel, gyorsan mozog bennem és erőseket lök. Teljesen szétszakadok, de ennek egyáltalán nincs jó értelme.
- Ez olyan remek érzés… - mar ajkaimra. – Vérzel odalent is. Hát tényleg én lennék az első? – nevet fel. – Annyira gyönyörű vagy… - suttogja és nyakamon kezdi szívogatni a puha bőrt, miközben egyre gyorsabban mozog. Igaza volt. Igen ő nekem az első, de bárcsak ne lenne. Bárcsak ne lenne olyan dolog, mint a szüzesség…
- Y-Yoseoob… - nyögöm erőtlenül. – Fej—ÁÁHHH.. YO..seob… ÁLLJ MÁR LE! – ordítok fel megint, ahogy mélyen belém löki magát.
- Gyönyörű… - nevet fel újra, és csípőjét egyre szabálytalanabbul mozgatja. Kezével elkeni a vérem az egész felsőtestemen, és csak kéjesen nyög a levegőbe. – Végre, el sem hiszem, hogy megkaptalak. – suttogja fülembe, és egyből leesik, hogy mire gondol.
- Yo-Yoseob NE MERJ BELÉM ÉL--..! – már túl késő volt… Hímtagja teljes tartalmát belém lövellte. Undorító érzés volt. Undorodtam Yoseobtól, aki csak jólesően sóhajtozik rajtam. Direkt csinálta. Könnyeim még mindig nem álltak el, mindenem sajog és lihegek. Levegő után kapkodok, hogy ne fulladjak meg könnyeimtől. Utolsó erőmből lelököm magamról az extázisban lévő Yoseobot, és megragadva az első tárgyat, amivel körbecsavarhatom magam botladoztam el remegő lábakkal az ajtóig. El akartam szaladni, de nem ment… Erőtlenül mentem a lifthez, és nyomtam meg a nyolcadik emelet gombját. Szó szerint úgy estem ki a liftből, és az ajtóig a föld segítségéig jutottam el. A kilinccsel felhúztam magam és a csengőre nyomtam az egész testem. Könnyeim elapadtak, már csak a fájdalmat éreztem, és azt, hogy lábaim már nem bírják tovább. Remegő kezekkel szorítottam magamhoz az anyagot, mígnem kinyílt az ajtó.
- ÚRISTEN! – sikít fel Zinger és azonnal utánam nyúl és behúz az előszobába. – Úristen… - rázogat Zinger. – J-Jól vagy? Min?! El ne ájulj…. – próbálja visszafojtani könnyeit.
- JiEun engedd teli a kádat. – szólal meg nyugodtan Hyosung, és leguggol mellém. – Hadd lássalak. – nyúl felém, de karjai ugyanúgy remegnek, mint az enyéim. Kiteker a fehér anyagból és döbbenten néz rám. – Mi ez a seb a hasadon? Zinger, kötszert azonnal! – ordítja a megszeppent lány képébe, de azonnal elindul. Hyosung tekintete egyre lejjebb vándorol és arcára kiül a düh, és az aggodalom. – Ki csinálta ezt veled? – kérdezi, miközben felsegít, és a fürdőben beleültet a vízbe. Nem tágít tőlem egy métert se, ledobja magáról a ruháit és beleül a kádba, majd óvatosan kezdi rólam törölgetni a vért.
- Jól vagy? – kérdezi, s kezével letörli a vért az arcomról, közben a többiek is bejönnek. – Hülye kérdés… bocsánat… - próbál mosolyogni.
- Yoseob… - bukik ki belőlem ez az egy szó, és megint sírni kezdek.
- Shhh…. Semmi baj… - ölel át, majd szivaccsal elkezdi törölgetni a karjaim.
- Készítek egy kis teát. – megy ki JiEun. Zinger aprókat lép, az ő lábai is fel akarják mondani a szolgálatot, de segíteni akar, és felköti a hajam.
- A nyakad… - dadogja.
- Nagyon fáj? – kérdezi Hyosung. – Válaszolj kérlek. – kérlel.
- A seb… - suttogom, szinte alig hallhatóan. – Miért? – nézek rá üres tekintettel.
- Nem tudom… - rázza meg a fejét. – Menni fog egyedül a többi? – kérdezi anyáskodva, csak bólintok. Kiszáll, betekeri magát egy törölközővel, de nem megy el. Én csak ülök és nézek ki a fejemből. Jó érzés, hogy a meleg víz mindent lemos rólam. Minden mocskot, amit az elmúlt fél órában szereztem. Kiemelve a kezeim a vízből, rá kellett jönnöm, hogy még mindig remegnek. Szipogva mostam le magam, majd segítséggel kiszálltam a kádból. Nem tudtam megszólalni, nem jöttek ki hangok a torkomon. Még mindig nem hittem el, hogy ez tényleg megtörtént. Zinger és Hyosung óvatosan törölték le rólam a vizet, figyeltek, hogy ne fájjon. Miután száraz lettem, kötszerrel betekerték a hasamon a sebet és felöltöztettek. Kitámogattak a kanapéig és a kezembe adtak egy bögre teát, ami majdnem kiborult, annyira nem tudtam irányítani a testem. Néma csöndben ültek mellettem. Mindhárman dühösek voltak. Sunhwa most valahol máshol volt.
- Most azonnal átmegyek, és megverem Yoseobot. – ütögeti dühösen ökleit.
- Ne… - mondom tömören.
- Miért? Megerőszakolt, az ég szerelmére! – rivall rám, mire még jobban összehúzom magam. – Ne haragudj. – ölel át. – Még mindig remegsz… - állapítja meg.
- És, YongHwanak nem kellene szólni? – veti fel Zinger.
- Ne… Ha megtudja… - ölelem át térdeim. – akkor nem fogja annyiban hagyni. – motyogom.
- Félted? – bólintok.
- Csókolóztatok már? – szól közbe Hyosung, mire megint csak bólintok. – Tetszik neked? – néma csönd.
- Nem tudom. – mondom nemes egyszerűséggel.
- Azért felhívom, hogy ma nálunk alszol, oké? – néz rám, mire megint csak bólintok.
- Kérsz valamit? – szólal meg végre JiEun is.
- Teát… azt hiszem… - nyújtom feléje a bögrém, ő elveszi és kimegy, majd Hyosung követi a telefonjával a kezében.
- Biztos ne kínozzam halálra? – ül le mellém aggódva Zinger.
- Biztos. – mosolyodok kicsit el.
- Megyek, és rendet pakolok a vendégszobába, megint szétszórtam a ruháim. – nevetgél és ő is eltűnik. Nem tudom hány perce élvezhettem a csendes magányt, mikor valaki kopog. Torkom a szívemben dobogott, nagyon reménykedtem, hogy egyik ismerősömnek sem támadt kedve idejönni, főleg nem Yoseobnak. Zinger kiugrál a szobából, és kicsit elgondolkodva ajtót nyit. Halk sutyorgást lehet hallani a bejárati ajtó felől, majd egy „rendben, gyere”-t, és az idegen megjelenik a nappaliban. Egy férfi volt az. Nem ismertem. Öltöny volt rajta, ezért végképp nem tudtam hova tenni. Elém lépett, majd meghajolt, közben a többiek is furcsa szemmel méregették az idegent.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavarok, te vagy HwaRim, igaz? – mosolyog rám, mire csak bólintok. – Beszélhetnék rólad valamiről? Vagyis több mindenről, ami nagyon fontos. – mondja komolyan, ismét bólintok, majd helyet foglal mellettem.
- Mi a neved? – kérdezem, de nem igen akar rá válaszolni.
-Gondolom tudod, hogy anyád második házassága, Yang Bong Sukkal válásban végződött. Én ennek a férfinak ez eltitkolt fia vagyok. Vagyis az egyik. Azt kell tudni apámról, hogy piszkosan játszik és bármit megtesz a pénzért. Mint például eldobta a másik fiát, Yang Yoseobot. – mondja egyszerűen.
- Y-Yoseob… apja az é-én…? – dadogok, és ha lenne erőm pánikolni kezdenék.
- Igen, ha jól informáltak, gyerekkori barátok vagytok. – mondja.
- Ez nem igaz. – mondom hidegen.
- Mindegy. Egy kérés miatt jöttem hozzád. – folytatja.
- Mi lenne az? – kérdezek rá, kezd érdekelni a dolog.
- Vedd át apám cégét. Jelenleg, én nem tehetem meg. Szerinte hátba támadnám őt, ezért nekem esélyem sincsen erre. Mondjuk tökéletesen igaza van, sose tűrtem az ő kis játékait, főleg, amikor ártatlanokat is belekever, mint például a lányát, Park Ji Ra-t, aki jelenhelyzetben a húgom. Amióta elvesztette az emlékeit, apám hercegnőként kezeli, s lehetetlenné teszi, hogy visszaemlékezzen a régi dolgokra. – folytatná tovább.
- Ji Ra nála van? Annál a kis hazug, pedofil köcsögnél? – borultam ki.
- Igen, nála… nálunk. Csakhogy előlem el van zárva… Ha elindulsz átvenni a céget, tudnod kell még két dolgot. Egy. Ji Ra, és Yoseob, aki a napokban jött rá, hogy az apja él, az ellenségeid és versenytársaid lesznek egyszerre. Eközben mindent el kellene követned, hogy a nővéred visszaemlékezzen. Kettő. Minden megengedett. – gondolja befejezettnek mondandóját.
- Higgyük is el? – jön a flegma kérdés Hyosungtól.
- Nincs más választása. Egyedül akartam megoldani a dolgokat, nem akartam eredetileg belerángatni HwaRimet, de másképp nem fog menni. – mondja zavartan.
- Hívj Minnek. – mosolygok rá.
- Na de MIN! – szólnak rám egyszerre a többiek.
- Nincs semmi Min… Na, és mivel is foglalkozik a cég? – kérdezek rá.
- A világhíres, országszerte megtalálható kávégyár központja, a „P Caffee”, ami annyit tesz, hogy tökéletes kávé, tökéletlen emberek kezéből. – magyarázza.
- És, azt mondod… Yoseob is benne van a dologban? – vigyorodok el.
- Igen, minden bizonnyal el fogja vállalni. – von vállat.
- Ugye nem…? – kezd bele a kérdésbe JiEun.
- De! Ezek után szerintetek csak úgy hagyni fogom magam, mintha mi sem történt volna, játszva a hülye gyerekkori picsát? – állok fel, de lábaim nem túl erősek, így azonnal összerogyok, de az ismeretlen ismerős elkap. – Köszönöm… - bágyadtan rámosolygok.
- Szabad tudnom mi történt? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Minden. – válaszolom.
- Ahha… - mosolyog rám kissé rosszfiúsan.
- És, most, hogy bizalmamba fogadtalak, elárulod a neved? – ültet vissza a kanapéra.
- Jay Park. – mondja, és hirtelen kínos csönd telepedik le közénk, aztán csak arra leszünk figyelmesek, hogy Zinger egy párducot megszégyenítő gyorsasággal suhan be a szobájába, kifele dobálva a magazinjait, majd a kezében az egyikkel visszatér.
- E-Ez a Jay Park? – mutogat a címlapra.
- Van rajtam kívül más is? – nevet fel. Istenem, de édesen nevet…
- H-Hát… - motyogja vörösen Zinger.
- Hyosung segítenél egy kicsit… leszeretnék feküdni… - siet mellém, és szó nélkül felhúz.
- Akkor én mennék, csak megadnám a számom… - pislog rám értetlenül.
- Ugyan-ugyan. Maradj nyugodtan, ígyál meg egy teát, Zinger úgyis megszerzi a számod. Hát nem látod ezt az elszánt tekintetet? – kuncogok. – Ez a tipikus „vadász és zsákmánya” ala Zinger egy cipőboltban. – vörösödik el az említett, én meg egy „A többit megbeszéljük máskor. Jó éjt.” monológgal távozok a nappaliból, Hyosung pedig segítőkészen lerak az ágyra.
- Biztos ne csináljak semmit? – utal a fiúkra.
- Csak… aludj velem, jó? – mosolygok rá.
- Persze. – mosolyog vissza, majd bevágja az ajtót, és leoltja a fényeket. Már csak az ablakon süt be a hold fénye. Hyosung a hátam mögé fekszik, átfogja derekam két kezével és eldönt. – Puha vagy… - dörgölőzik hátamba, mire felnevetek.
- Te meg macska… - jegyzem meg halkan.
- Csak szeretem a puha dolgokat… - kuncog. – Jó éjt. – mondja.
- Jobbat… - mosolyodok el kissé keserűn, és lehunyom szemeim.

YongHwa POV*

Viszonylag minden rendben volt mindenhol leszámítva azt, hogy majd elalszok, és fogalmam sincs mikor ütközök össze egy másik autóssal. Vajon Min alszik, vagy fent van és engem vár, hogy biztonságban hazaérjek? Jó lehet túlzásba viszem a fantáziálgatást, de ez alatt a pár nap alatt mondhatom, hogy megtetszett. Mikor hazaértem, azt kellett tapasztalnom, hogy egyedül csak én vagyok a lakásban. Na meg az a dög. Ledobva a cipőm a legközelebbi sarokba, becsoszogok a konyhába és a hűtőben kezdek kutatni. Van itthon minden. De a kérdés az, hogy ebből a mindenből mit tudok megcsinálni. Lényegében semmit. A választásom, az egyik szekrényben lévő, tasakos ramenre esett, így bevágtam azt a mikróba. Feltekertem az időzítőjét három és fél percre, majd leültem a kanapéra, de mielőtt bekapcsolhattam volna a TV-t, megszólalt a telefonom.
- Mégis mi olyan fontos, hogy… - pillantok az órára. – Este tizenegykor zavarj. – morgom.
- Ugyan, úgysem aludtál. – nevetgél a vonal másik végén Hyosung. – Viszont, most komolyan. – köhög. – Min, ma nálunk alszik. – jelenti be.
- Miért? – kérdezek vissza.
- Mert, és pont. – mondja flegmán.
- Hyosung, történt vele valami? – aggodalmaskodok, de a telefon másik végén lévő néma csönd még nagyobb aggódásra késztet, végül megszólal.
- Ja, bocsi, csak valaki jött, és nem ismertem fel, ezért azt néztem. Ööö, izé. Nem történt semmi, csak kicsit összezuhant a meetingtől, ami órákig tartott, aztán volt egy találkozója, aztán volt benne Yoseob is, meg… meg.. majd holnap látod, szia! – nyomja ki.
- Yoseob? Hé, Hyosung… Hé… - dobom le magam mellé a telefont. – Yoseob? – hitetlenkedek. Megint visszanyúlok telefonomért és Mint kezdem hívni, de a telefonja ki van kapcsolva. Ezután próbálkoztam Yoseobéval, ami fogalmam sincs miért van meg, de ugyanúgy vakvágányra futottam. A kajám már rég készen van, de még mindig csak megrökönyödve ülök a kanapém, mikor az az átokverte szar megint megszólal, kivételesen ismeretlen számot jelezve.
- Mi a fasz van? – morgok bele.
- Jung YongHwa? – kérdezi a másik oldalról valaki.
- Igen. Mi van? – morranok.
- Ha jól tudom, a te menedzsered Min. – mondja nyugodtan.
- Igen, de te ki a faszom vagy? – leszek egyre idegesebb. Miért jön mindenki Minnel?!
- A bátyja, és szeretnék veled beszélni. Lehetséges lenne? – kérdezi nyugtalanul.
- Valami baj van Minnel? Történt valami? – idegeskedek.
- Nem tudom magam se. De holnap találkozhatnánk? – kérdezi.
- Ahhoz előbb a nevedet elárulhatnád… - válaszolom unottan.
- Ismersz te. Emlékszel? Még, a gimiben, nagyon cuki volt, hogy is hívták a srácot? – röhögi el magát.
-Jaebum? – kerekednek ki szemeim, bár ő ezt nem látja.
- Telibe. – röhög.
- Mi a halál volt ez a formális beszéd? – ordítom le a fejét.
- Jaj, már… ne nyávogj annyit, hanem, inkább kijössz a házadból és eszünk valamit? Én fizetem. – próbál lekenyerezni.
- Éppenséggel most ettem. – hazudok.
- Rament, mi? Na gyere már, nem halsz bele egy meghívásba. – erősködik.
- Nem, éppenséggel… jó, kimegyek… - nyomom ki és felkapva a pulcsim a fogasról lépek ki a házból. – Te meg mit keresel az ajtónál? – botlok el, de csak majdnem.
- Betörőset játszok, szerinted? – forgatja meg a szemeit.
- Szerintem, csak hülye vagy. – nevetek fel.
- Az a hülye ki is zárhat a lakásodból. – emeli magasba a kulcsaim.
- Azt meg mégis mikor…? – kapok utánuk és zsebre vágom.
- Mondjuk úgy, hogy kívül voltak… Hihetetlen egy cseppet se változtál. De azért nem hittem volna, hogy ilyen fura fétiseid vannak, minthogy női cipőt gyűjtesz. – néz rám furcsán.
- Most akkor kajálunk, vagy nem, mivel vár a ramenem. – nézek rá szúrósan, s elindulok az autója felé.
- YongHwa… - sóhajt.
- Mi van? – nézek vissza.
- Az ajtó…? – mutat rá, tárva-nyitva van.
- Tessék. – dobom a kulcsokat, ő elkapja, én pedig tovább sétálok.
- Sose fogsz változni… - von vállat, majd utánam jön és beül a volán mögé. – Hova vihetem a segged? – néz rám, és beindítja a motort.
- Csak válassz valamit, kilyukad a gyomrom. – morgom. – Egyébként mi is ez a hülyeség Minnel? – sandítok rá.
- Mi lenne? Az igazság, majd beszélünk róla, amikor eszünk. – több szó nem is esett köztünk az út további részében. Egy drágának látszó étterembe jöttünk, ami drágább, mint aminek hinnétek. Hát igen, ha Jay Park valakit le akar kenyerezni, azt ezer százalékban le is fogja.
- Tovább bámulod a kirakatot, vagy bejössz? Amúgy, bizarr látványt nyújtasz…. – nyitja ki az ajtót, majd belépünk rajta, de még mielőtt nekiállhatnánk enni, valakinek jönnie kellett. Illetve valakiknek.
- Annyeong! – integet hevesen a nem szívesen látott vendég.
- Eszünk négyesben? – ajánlja fel a másik újonnan jött.
- Most nem futsz el előlem YongHwa! – vigyorog rám gonoszan Chaerim.
- Jaaaaaaaaaaaaaaaaaay!~ - nézek rá szúrósan.
- Ne nézz rám, ez nem én voltam. – emeli magasba a kezeit.
- Éhen halok! – kiált közbe, azt hiszem Luhan, és csak úgy áttör kettőnk között, majd leül egy hátulsó asztalhoz. – Ha  nem jöttük, én nélkületek eszek. – mondja fenyegetőzve.
- Gyertek, ne várassuk meg… - kuncog CL és ő is odaül. Mi sem tehettünk mást, leültünk velük szembe, és néma csend telepedett be közénk.

Jay "félisten" Park

Szerzői hozzáfűznivaló: gihiiiiiiiiiiiiiiiii*ooooooooooooo* <3 XDDDDD