HwaRim 7 éves koráig élt Koreában. Egyetlen barátja volt, a szomszéd kisfiú Yang Yoseob. A fiú mindig csak mosolygott rá, és mindenféle apró bajba belekeverte. A lány sosem beszélt sokat, ha meg is szólalt, csak apró szavakat mondott. Általában csak bólogatott, meg a fejét rázta, de mikor mosolygott, mintha egy angyalt látttál volna. Yoseob ezért szerette a lányt. Ha bántották megvédte, ám egy végzetes napon minden megváltozott. A lány és a családja egy szó nélkül eltűnt. Először azt hitte, pár nap és visszajönnek, minden egyes percben a verandájukon ült és várt. De nem jöttek. Megunta. És elfelejtett minden emléket róla. Bár ez nem sikerült olyan könnyen, mint várta. Ahogy teltek múltak az idők, főiskolába kezdett járni, miközben egy híres idol csapat tagja volt, a Beasté. Nagy befolyása volt, sok rendezvényre bejutott, míg nem meg nem pillantott egy plakátot, amikor leszállt a tokyoi reptéren. Kikerekedett szemekkel mérte a papírdarabot, de nem tudta elolvasni a szöveget, de az arcot bárhonnan felismerné. Odahívta egyik bandatársát, aki elolvasta neki. 'Choi Hwa Rim a szupermodell, hamarosan elbúcsúzik a kifutóktól. A jégkirálynő, - ekkor a papírra csapott Yoseob. Nem szerette, ha így hívták, csak azért, mert keveset beszélt. - hazamegy. - itt már felcsillantak a fiú szemei, de egyből eszébe jutott a sok fájdalmas emlék, és az űr, ami a szívében van a mai napig is. - "Mindenki az okát keresi, de csak egy tömör választ kaptunk: Látnom kell valakit." - Yoseob minden kétsége szertefoszlott, és pörögve ment tovább a kijáratig.
Egy hét múlva már otthon voltak. Éppen délután volt, és a srácokkal egy "Angel" nevű kávézóban itta kedvenc forró csokiját, amikor...
Hwa Rim POV
Y-Yoseob? – ejtem ki a kezemből a most vett teát, és az egyik félreesettebb sarokba bámulok. Lábaim akaratlanul is arra vették az irányt, a halk hangom miatt, egyébként sem hallhatta meg, hogy a nevén hívom. Mondjuk csak a hangját hallottam, de… de… ezer közül is felismerném. Immár a háta mögött állok, mint valami rossz pedofil, vagy egy anyagyilkos kaszafúró, egy édes vicsorító mosollyal, miközben próbálnám megszólítani, de a másik öt fiú nézni kezd.
- Y-Yo… - makogok, mikor felfigyel a körülötte lévő nagy csendre és kitolja a székét, ergo én hátrahuppanok. – H-Hjaa.. – érkezek meg a földre, mire csak zavartan néz rám és a kezét felém nyújtja.
- Nagyon sajnálom, nem akartam rosszat, csak nem tudtam, hogy mit bámulnak a fiúk és… és… remélem jól vagy, tényleg ne haragudj. – mosolyog. Még mindig sokat beszél.
- Hülye. – fogadom el a kezét, és felhúz, miközben kérdőn tekint rám, majd felismerésként csap fejébe a kilétem.
- M-Min? – nyel egy nagyot, én becenevem hallatán csak biccentek. – Miért? Miért nem szóltál? – rakja a bal kezét arcomra, a másikkal meg még jobban megszorítja a kezem.
- É-Én… - küszködök könnyeimmel. – Szóltam. – mondom.
- Nem, nem szóltál. Minden egyes szavadat figyeltem. Mindent hallani akartam, amit csak mondasz. – állítja az ellenkezőjét.
- Yada! – válaszolom.
- De. – néz rám szúrósan.
- Yada! – trappolok lábammal.
- Kiskorodban is ezt mondtad… - mosolyog.
- Macska. – mondom megbabonázva a mosolyától.
- Milyen macska? – pislog.
- Én szóltam, amikor jött a költöztető autó. De te macskáztál. Mire hátrafordultál elment. – magyarázom. Yoseob látszólag gondolkodott, majd csak bámult maga elé, míg nem csak magához húzott és megölelt. Fejét nyakamba fúrta és egyre jobban szorított.
- Ez fáj. – mosolyodok el, de kezeim az ő hátára futtattam. A többi srác csak perverzül, vagy furcsán vigyorgott ránk. – Y-Yoseob. Néznek. – mozgolódok.
- Nem érdekel. – motyogja. – Hiányoztál. Hiányoztál. Hiányoztál. Hiányoztál. – mondja egyre hangosabban. – Tudod te mennyi mindent akartam neked még mondani? Hogy két héten át vártalak vissza, mikor elvesztettem minden reményem? Tudod, hogy milyen sok volt nekem ez a 12 magányos év? Amikor pedig japánban jártunk… láttam a plakátot. Egy hete... örültem, de kétségbe voltam esve. Mi van akkor, ha képtelen leszek újra rád nézni? – Mi? Nem akart látni? – De aztán megjelentél. És úgy, mint 16 évvel ezelőtt, elestél, de még így is angyalian mosolyogtál. – csak pislogok rá, és próbálom feldolgozni a szavakat, amiket az előbb mondott.
- Köszönöm! – mosolygok rá, kissé oldalra döntött fejjel.
- A szövegértés még mindig nem a te asztalod… - sóhajt, kezével pedig összekócolja egy kicsit a hajam, és így nézzük egymást.
- Khmm.. Yoseob, még itt vagyunk. – szólal meg az egyik fiú. – Ja, meg az egész kávézó a románcotok nézi. – bólogat.
- Románc? D-Dehogy, csak gyerekkori barátok vagyunk… - vakarja a fejét zavartan.
- Barátok. Aha. – nevetnek a többiek.
- Yoseob, kik ők? – lépek a háta mögé, mikor már megunom a méregetést.
- Ülj csak le. – tol maga elé, és leültet a székre, amin eddig ő ült.
- Bemutatom a Beastet. Jobbról balra; Gikwang, Jun Hyung, Hyun Seung, Dujun és DongWoon.
- Ch-Cho-o… - dadogok.
- Ő pedig, Choi Hwa Rim. – rakja fejemre a kezét, mire csak rosszallóan felpillantok.
- Yadaaa~. – jelzem, hogy ne merjen még egyszer összekócolni.
- Oké,oké… - veszi le rólam, majd csend telepszik be közénk. – Kérsz valamit inni? – bólogatok. – Mit? – bólogatok. – Akkor inkább hozok valamit… - nevet, majd eltűnik.
- Van barátod? Hány éves vagy? Tényleg szupermodell vagy? Honnan ismered Seobbiet? Gyere hozzám! – lep el kérdésekkel, azt hiszem… Gikwang. Mivel megijedtem, inkább csak arrébb toltam a széket, de a másik oldalról meg egy DongWoon vigyorgott rám.
- Gikwang megijesztetted! – vágja fejbe a mellette ülő. – Ne ijesztgesd szegényt, ne haragudj rá, kis kora óta ilyen hülye. – nyomja le a fejét az asztalra.
- S-Sajnálom, hülye vagyok. –szabadkozik, mire elkezdek nevetni.
- Furcsák vagytok. – vigyorgok.
- Te beszélsz? Jégkirálynőnek hívnak japánba… - mondja Gikwang, mire hátulról valaki lecsap valamit, aminek fele kiborul az asztalra.
- Yoseob? – nézek fel rá. – Mi a baj? – pislogok.
- Ne hívjátok így! Utálom! Azért mert nem beszél sokat, nem jelenti azt, hogy egy jégkirálynő. Csak természeténél fogva ilyen. Először és utoljára mondom el, ne hívjátok így! – morogja, majd megfogja a csuklóm és kihúz az épületből.
- Y-Yoseob? – pislogok hol rá, hol a csuklómra. – Ne reagáld ennyire túl. – motyogom.
- Téged nem zavar? Hiszen kis korod óta ezzel szekálnak, nem egyszer megvertek érte… - hajtja le a fejét.
- Tizenkét év. Elmúlt. – mosolygok rá. – Híres vagyok, megtaláltalak. Nekem ennyi elég. – vigyorgok rá.
- Szokatlanul sokat beszélsz… - néz rám szomorúan?!
- Csak többet. – vonok vállat.
- Még így is a leglényegesebbeket mondod, mi? – bólintok. – Ha nem lennél ki kellene találni… - nevet fel.
- Yo-yoseob… Miért néz minket mindenki? – mutatok a járda túloldalára.
- Basszus, álca nélkül jöttem ki! – sápad el, majd gyorsan futni kezd, de a csuklóm még mindig nem engedi. – Min, van hol aludnod? – csak megrázom a fejem. – Akkor nálunk alszol, és nincs vita! – szól rám, mielőtt megszólalhatnék.
- Ki az a nálunk? – kérdem bambán.
- A fiúk. – válaszolja ugyanolyan tömören, mint én.
- Yada! Lány vagyok! – akadékoskodok.
- Kapsz fagyit… - ölt rám nyelvet.
- D-De.. Jó. – ennyi. Nagyszerű, mi? Egy szupermodellt meg lehet venni fagyival. Hirtelen elengedi a karom és szerencsésen lefejeltem egy táblát. – Hjaaaaaa… - simogatom a homlokom. – Yoseob… fáj… - lépek mellé panaszkodva, erre csak egy puszit nyom a homlokomra.
- Bocsi. De most már jobb, igaz? – bólintok vörösen. – Akkor szálljunk fel, amilyen csiga vagy lekéstük volna, ezért szaladtam előre. – húz fel, majd kifizetve mindkettőnk jegyét ültünk le. Én éppen az ablakon bámészkodtam kifelé, miközben Yoseob az új dolgokat mutogatta. Sok minden megváltozott az évek során, az már biztos. Aztán a távolba mutatott és a fülembe súgta.
- Az ott a Big Bang leadere, G-Dragon. - a szemeim kikerekedtek.
- Szálljunk ki. – adom a rövid választ, mire Yoseob csak bambán néz, majd mikor már rég az ajtónál trappolok megkérte a buszsofőrt, hogy álljon meg és „dobjon” ki minket. A busz ajtaja olyan hirtelen nyílt ki, hogy pont ráestem a figyelmetlenül sétáló JiYongra. Ha már egy szemét állat, ütésgátlónak elmegy.
- JiYong. Rég volt. – vágom bele a mellkasába a könyököm, majd Yoseob segítségével felkelek.
- HwaRim? Kit fújt ide a szél? És… te ki vagy? – méri végi mellettem Yoseobot.
- Yang Yoseob. – néz rá furcsán.
- Nem mond sokat. – vonja meg a vállát, és ismét rám terelődik a téma. – Mégis minek köszönhetem ezt a váratlan találkozást? – veti be a „sexy” mosolyát.
- Park Ji Ra. – arcáról egyből le fagy a mosoly és üres tekintettel mered a semmire. – Fáj? Neki jobban. – morgom.
- És? Szerinted mit tehettem volna? Mindkettőnknek ez volt a legjobb. Még csak modell sem volt, csak a mostohanővéred. Így normális élete lehet. – mondja ridegen.
- Mindkettőtöknek vagy csak neked? Miért is figyelnél másra, hogy mit akar. Meg akart küzdeni a világgal! És mit ért el? A kórházban van egy autóbaleset miatt. Mióta? Amikor elhagytad Japánt a nyaralásból. Karambolozott. Három hónapja kómában van, miattad. Érted ezt te egyáltalán? – vágok mindent a fejéhez dühösen, amit már rég meg akartam tenni. Igen. Egyedül csak akkor beszéltem sokat, ha dühös voltam és ha megtehettem az illetővel.
- Er…Er..miért… - dadog.
- Miért nem tudsz? – fejezi be mögöttem az ugyan csak sokkolt Yoseob, mire csak bólint.
- Mert nem volt más választása. Nem hagytad neki. Nem akartál hallani róla, de utolsó erejével még küzdött… azt hitte képes vagy szeretni. De tévedett. Itt a számom. – veszek elő egy névjegykártyát a táskámból. – Ha nem muszáj ne keress. Undorító vagy. – teszem még hozzá, majd megragadtam Yoseobot és elhúztam onnan. Sokáig némán sétáltunk, mialatt sikerült lenyugodnom. Egy parkba értünk, ahol leültem egy padra, ő pedig hozott két kólát egy automatából.
- Miről maradtam le? És az… meglehetősen több volt, mint két szó. – teszi hozzá kissé szomorúan.
- Baj van? – nézek szemeibe, de nem tudom kiolvasni mire gondol. Régen is ez volt. Ez nem változik sose.
- Annyit változtál. Többet beszélsz. Csak én ragadtam meg a múltban. Valójában, az a keserves igazság, hogy nincs is szükséged rám. – hajtja le a fejét és a köveket kezdi rugdalni.
- Azt mondtad, hogy láttad a plakátot… - motyogom.
- És? – néz rám kérdőn.
- Mik voltak az utolsó szavak? – mosolygok rá.
- „Látni akarok valakit”. – idézte valaki más hangján mire mindketten felnevettünk.
- Ki más lett volna, mint te? – kérdezem tőle.
- JiYong. – erre csak komoly fintorodó tekintettel néztem rá, amin csak mosolygott. – De akkor is más lettél. Nem az a védtelen kislány vagy, aki folyton rajtam lógott és annyi volt a szókészlete, hogy „Yoseob” meg „Yada”. – ironizál.
- Yada… Hülyeség. – állok fel, majd elé guggolok. – Azért tanultam meg kinyitni a számat, hogy ne hidd, hogy hülye vagyok. De egyedül csak JiYonggal vagyok képes ordibálni. – magyaráztam.
- Szóval ó a fontosabb… - sóhajt.
- Barátnője van.
- A kómás csaj? – vetek felé egy szúrós pillantást. – Bocsi. A mostohanővéred? – bólintok. – De… azt mondtad, hogy szakítottak. – mondja a tényt.
- Egyikük se akarta. – vonom meg a vállam.
- Jó. Ezt most hanyagoljuk. De mi az, hogy nem tudja, hogy ki vagyok, meg, hogy mi fán terem a Beast? – háborog.
- Én se tudtam. – ekkor nyitotta volna szólásra a száját, de meggondolta magát, csak felkelt és a naplementét nézte.
- Késő van… és hideg… - nyár volt, de hirtelen lehűlt az idő.
- Odaadnám az ingem, mint régebben, de nem akarok lesifotókat látni a tö… - vágok közbe.
- YADA! YADA! YADA! YADA! Ne vedd le! – habogom.
- Naaaaa… Lehet, hogy nincs olyan izomzatom mint G-Dragonnak, de van mire büszkének lennem. – karolja át a vállam. Innentől a maradék húsz percet gyalog tettük meg, és megkaptam a beígért fagyimat is. Yoseob mindenféle cikis történetet mesélt nekem, amiken csak nevetni tudtam, az egész ház tőlünk visszhangzott. Közben kiderült, hogy több idol csapatnak is itt van a dormja. Köztük a CN Bluenak, FT Islandnak és a SECRETnek. Elméletileg az utolsó egy lány banda, úgyhogy ha nem bírom velük át is mehetek. Mivel nem szeretném az éjszakámat hat fiúval eltölteni, hiába van köztük Yoseob is, aki mellett bármikor szívesen aludnék tagadás nélkül, de nem tehetem. Nem a régi hét éves Choi Hwa Rim vagyok és ő nem a kis Yoseob. Felnőttünk. A gondolataimból a lift kattanó hangja zökkent ki, de a belőle kilépő személy kiléte azonnal ledöbbentett. A lábam valósággal a földbe gyökerezett.
- Ez meg miért van itt? – mutogatok az ugyanolyan sokkos szőkére.
- Min? – pislog, de gondolom a kép előtte sem változok.
- Min, miért hív HongKi Minnek? – húz vissza a valóságba Yoseob.
- Arra én is kíváncsi vagyok. – kezdünk egymással farkasszemet nézni, Yoseob meg teljesen össze van zavarodva.
Mégis kivel fogok én itt még találkozni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése