7-8. Fejezet

HwaRim POV*

- E-E-Ez mi? RinRin miért fogod Luhan kezét?! Neeeee… - siránkozok.
- Én is örülök… - ölel át jó szorosan.
- D-De miért? Luhan! Te megrontottad Luhant! – rázom Chaerint.
- Noona, nem kellett engem annyira kérlelni… - szakít el minket.
- De… Te nekem a drága szomszédom, a majdnem öcsém vagy. Tizenhét éves… és… és… - sóhajtok.
- És? – szólal meg a másik három, akit eddig figyelmen kívül hagytam.
- És miért nem mondtad, hogy visszajössz? – mosolygok rá.
- Noona! – ölel át. Az én kicsi Luhanomból férfi lett. – Noona, nagyobbak lettek?! – szakad el tőlem vigyorogva.
- Mégis mik? – nézek mindenkire értetlenül.
- A melleid! – jelenti ki vigyorogva, én meg csak halálsápadtan meredek előre. El is felejtettem. Luhant nem kell félteni, a lányokat kell tőle. Sőt még a fiúkat is. Kilépek karjai közül és CL kezét fogom meg.
- Minden elismerésem, hogy féken tudod tartani! – bólogatok hevesen.
- Ugyan, egyszerű volt. – mosolyog. – Viszont. – húz magához közelebb. – Ennyire ijesztő lennék? – bök a srácok fele.
- Nem, csak éppen ha hoztunk fel. De akkor, most nem is zavarunk. Menjünk YongHwa. – mire kimondtam, már el is tűnt. – Ne vedd a szívedre, még mindig gyerek.
- EunChan Unnie, sok sikert. CL, majd beszélünk. Luhan… Csak okosan. – nevetek fel, majd intek HyunJoongnak és én is távozok az épületből.
- Ugye egyenesen hazamegyünk? – nézek kérlelően YongHwara, s közben leveszem a magassarkúmat és mezítláb tipegek el a kocsiig.
- Igen, oda megyünk… - nevet. – Mint egy pingvin. – jegyzi meg.
- Nem kérek kommenteeeeet. – nyafogok, majd becsapom a kocsi ajtaját.
- Mi a baj? Dühösnek tűnsz. – kezd beszélgetésbe, és már el is indultunk.
- Letört a sarkam, hogy ne lennék dühös? És, Luhan is… ahhhww… - morgok.
- Tíz perc néma csönd? – kérdezi.
- Kérlek. – mosolygok rá, és egészen addig nem szólunk egymáshoz, amíg le nem parkol a ház elé.
- Arról nem volt szó, hogy Cheongdam-dongba jövünk! – esik le az állam. – Hiszen, ez, ez… ez nagy. Nagyon nagy, és… és ez óriási! – keresem a szavakat, de nem igen jön össze.
- Talán menj be és néz körül. – mosolyog rám, én meg azonnal berohanok. Vagyis berohannék. Nagy lendülettel vágom magam az ajtónak, ami a poén kedvéért zárva volt.
- Sssssssssszzz… Nem hittem volna, hogy ennyire feltüzelt a lakás. – nevet és kinyitja nekem az ajtót. Én csak oldalba bököm, miközben fejem simogatom és beljebb lépek, ledobva egy cipőkupac mellé a magassarkúm darabjait. A látvány teljesen magával ragadott. Nem volt benne annyira semmire különös. A konyha és a nappali egy részét pillantottam meg először. A két helység teljesen ellentmondott egymásnak, de attól nézett ki jól. A konyha falai vagy vérvörösek voltak, vagy téglából kiépítettek. Ehhez jött egy nagy fekete hűtő, aminek még jég automatája is volt. A bútorok fehér tölgyből készültek, hozzá ugyanolyan színű parketta. Amint belépsz, meg tudod, mit rejt maga mögött a márvány pult. Négy bárszéket, és mellette egy kész bár ékeskedik. Ami kissé megdöbbentett az az, hogy nem volt külön kis asztal, aminél összeülne a család. YongHwa mindig ilyen magányos volt? Mindegy, a nappali ennek az ellenkezője volt. A falak félig halvány kékek voltak, félig fehérek.  A padlót fényes márványlap borította, rajta fehér szőnyeggel. A nappali közepénél volt egy üvegasztal, vele szemben pedig egy hatalmas plazma TV. Természetesen, kötelező kellék révén nem hiányozhatott egy menő fekete bőr kanapé sem. Ezen kívül még négy babzsák foglalt helyet az asztal környékén. A bútorok itt mind hófehérek voltak, és az egyik szekrény teli volt könyvekkel. De minden figyelmem elterelődött ezekről, mikor megpillantottam az üvegfalat, természetesen ajtóval, ami szabad rálátást nyújtott a medencére, a gyönyörűen csillogó zöld fűre, a grillre, és az utólag odatelepített két pálmafára.
- Ne az új szőnyegre folyasd a nyálad. – nyúl alsó ajkamhoz és hüvelykujjával egy könnyed mozdulattal letörli a nyálam… majd a pólómba törli kezét.
- A nyelved az én számban volt, most meg zavar a nyálam? – nevetek fel, majd rájövök mit is mondtam. – Omo! – csapom magam az arcon. – Melyik az én szobám? – kérdem vörösen.
- Fent… a… második ajtó… - mondja kissé zavartan, majd becsoszog a konyhába én meg felrohanok a szobámba, ahova le voltak pakolva a szatyraim, és… Yacchan az ágyon henyélt.
- Yacchan! – fogom kezeimbe és kis gyerek módjára vigyorogni kezdek rá. – Jó kisfiú, akarom mondani jó kislány voltál? – simogatom meg a buksiját, majd szemügyre veszem a szobát. A fal halvány barack színű, úgyanolyan fehér bútorzattal rendelkezik, mint a nappali, egy kis éjjeli szekrény, mellette az ágy, amin ülök, halványrózsaszín takaróval. A sarokban egy íróasztal foglal helyett, felette egy polc, amin sok papír van. Leraktam Yacchant az ágyra, és szemügyre vettem őket. Adatok YongHwaról. Az íróasztalon volt egy lámpa, és rajta volt még a laptop, telefontartó, meg egy „házavató ajándék”-nak címzett doboz. Leültem a gurulós székre, de még mielőtt kinyithattam volna, valamibe kegyetlenül berúgtam a lábam. Jajgattam egy darabig, majd lepillantott. Gondolom a macska alvóhelyéül fog szolgálni. Figyelmem újra a doboznak szenteltem. Nem mertem kinyitni, ezért inkább visszamentem a konyhába YongHwahoz számonkérésre.
- Mi ez? – rakom le elé a dobozt.
- Fogalmam sincs, Hyosung adta nekem is… - pillant ő is furcsán a dobozra. – Azt mondta, hogy titokban adjam oda.
- Még kevésbé nem akarom kinyitni. – rázom meg a fejem.
- Kinyissam én? – húzza fel egyik szemöldökét.
- Nem tudom. – bökök egyet a dobozon. – Valamiért, most annak is jobban örülnék, ha bomba lenne benne. – nyelek.
- Ne vacakolj már ennyit. Ígérem nem röhögök. – mosolyog rám ártatlanul.
- Biztos? – nézek rá szúrósan.
- Cserkészbecsület szavamra. – emeli magasra az egyik kezét, másikat szívére helyezi.
- Hjaa, na jó. – kezdem lehámozni a csomagolást a dobozról. Mikor teljesen eltávolítottam az anyagot sem lettünk okosabbak, mivel a tartalmát egy fekete doboz takarta. – Te, ez lehet, hogy tényleg bomba? – nézek rá riadtan.
- Az előbb még örültél volna nem? – néz rám vissza zavarodottan.
- Az egy dolog… - fújom fel az arcom. – Három, kettő… - kezeimmel kinyitom a dobozt és behunyom a szemeim. – és egy… - emelem fel a ruhát még mindig csukott szemmel, és YongHwa röhögésben tör ki. – Nem voltál cserkész, igaz? – tartom még mindig csukva a szemeim. Mégis mi a franc van rajta?
- Hát nhem… - próbálja visszafojtani a röhögését. Lassan kinyitom a szemem és sokkolva állapítom meg, hogy ez egy újabb hálóing. Annyi különbséggel, hogy az egész rózsaszín, és egy kutyafej díszeleg rajta.  Csak morcosan a fuldoklóra pillantok, majd vissza a dobozba, amiben megpillantok valami sárgát, de felette egy levelet.

„ Ezt add át a bátyámnak.”

Amíg YongHwa nem figyelt, kiszedtem a másik ruhadarabot és a kezemben kezdtem kibontogatni. Hirtelen hatalmas nevetőgörcs kapott el és a levegőbe lóbáltam boxert, mire egy falfehér YongHwaval szemeztem.
- E-E-Ehz jobb, mhint… - tartok egy apróbb szünetet. – mint az én hálóingem! Dinók? Komolyan?! – folynak szinte már a könnyeim, ő meg kikapja a kezemből és elindul felfele. – M-most mérges vagy? – indulok utána.
- Nem, de ezt elásom jó mélyre. – puffog.
- Miért, szerintem dögös. – kuncogok.
- Nem Yoseob vagyok, nem hordok ilyen gyerekes dolgokat. – morogja.
- Hogy kerül a képbe Yoseob? – hagyok abba minden nemű nevetést.
- Miért ne kerülhetne? – vonja meg a vállát.
- Neked most mi bajod van? – nézek rá értetlenül. – Én is kaptam egy ciki fehérneműt, te is. Nem nagy cucc. Főleg, hogy te már egyszer megszívattál. – mondom.
- Jó, hanyagoljuk… - csukja be előttem a szobája ajtaját, ami az enyémmel szembe volt.
- Milyen kis érzékeny… - motyogom magamnak, majd vissza megyek a dobozért, és fel a szobámba, ahol a telefonom hagytam. Feloldottam rajta a zárat, és láttam, hogy jött egy üzenetem, de a számot nem ismertem.

Yoseob POV*

HwaRimmel való telefonbeszélgetéseim nem alakultak túl jól, de valahogy sehogy se éreztem azt, hogy én vagyok a tapló. Hiszen olyan rég láttuk egymást, én meg… teljesen elvesztem nélküle, most meg, hogy itt van, könnyedén búcsút mond tőlem egy hétre. És mi van ha baleset ért volna?
Valamiért mindig ideges voltam, ráadásul egy perc nyugtunk sem volt itt Japánba. Este koncerteztünk, amikor meg vége lett idióta after partykon kellett részt vennünk. Mondjuk annyira nem zavart a dolog, mert sikerült megismerkednem pár jó csajjal, akikkel egész jól eltöltöttem az estém, ha értitek mire gondolok. De a tegnapi napomat semmi sem tudja felülmúlni. Egy olyan profi ribanccal hozott össze a sors, hogy ha már csak rá gondolok, helyben el tudnék élvezni. Értette ám a dolgát a kislány.

Legalább is azt hittem, semmi nem múlhatja felül. De nagyot tévedtem, ma szemrebbenés nélkül jött vissza a hotelba. Ez volt az utolsó napunk Japánba, a többiek durmoltak, egyedül csak én voltam fent délután kettőkor.
- Még egy menetre jöttél szívem? – vigyorgok az ajtóba.
- Dehogy. Az apádnak dolgozom. – lép be az ismerős szobába.
- Mi van? – nézek rá értetlenül. – Apámnak? Apám meghalt. - forgatom a szemeim.
- A drága anyuci ezt mondta, igazam van? – nevet fel.
- Ki vagy te? – vonom fel egyik szemöldököm. – De, ami fontosabb mit akarsz tőlem?
- Apád szeretője vagyok, és ő akar tőled valamit, én csak közvetítő vagyok. – ül le a cipős szekrényre.
- És, mit akar tőlem az a fickó? – sürgetem.
- Mi az, nem hiszel nekem? – nyújt át egy kártyát, amin egy név áll. Yang Bong Suk. Ez lenne az apám neve?
- Tételezzük fel, hogy tényleg az apám. Mit akar? – kérdezem újra.
- Tényleg ő az. Mind a ketten ugyanúgy faljátok a nőket… - mondja cinikusan. – Egyszerű. Vedd át a cégét. Illetve szállj versenybe érte, vagy valami ilyesmi… - vakarja a fejét. Ja, nem valami okos.
- Cég? – érdeklődök.
- Igen, de fogalmam sincs mivel foglalkozik… vagyis kávékkal, de azon kívül már nem igen érdekelt róla más… - motyogja.
- Persze, persze, mindenki csak a pénzre hajt. Szóval az apám él? És, mégis miért higgyek neked?  - pillantok rá.
- Nem beszéltük már meg? – nyávogja. – Ő az apád, szerinted minek jöttem volna hozzád? – kezd kötekedni. – Amint meghallotta a neved, azt mondta, hogy keresselek fel ezzel az üzenettel. – siránkozik. – Az előző házassága, mármint anyádén kívül nem sikerült jól, úgyhogy most kész idegbeteg. Van egy lánya, de neki az emlékei fuccs, eltűntek, így te vagy az egyetlen, aki vezethetné a céget. Vagyis, van még valaki… de nem figyeltem… - indul meg az ajtó fele.
- Hogy léphetnék vele kapcsolatba? – lényegében igaza volt. Miért jönne vissza csak úgy, egy ilyen ötlettel?
- Csak hívd fel, itt a száma. – szedi ki a melltartójából a papírt, majd a boxerem gumis részét maga felé húzva, dobja bele a papírdarabot, egy huncut mosoly kíséretében. – Szia. – nyávogja majd eltűnik a látókörömből. Ez tényleg egy gátlástalan ribanc… Becsuktam az ajtót, majd bementem a konyhába egy pohár vízért. Miután a semmibe meredtem, úgy döntöttem, hogy visszafekszek aludni, hamarosan úgy is gépre kell szállni, addig sem agyalok ezen a hülyeségen.
Gondoljunk jó dolgokra. Holnap végre láthatom Mint.

HwaRim POV*

„Wanna meet? Holnap a buszpályaudvaron? Közel lakom, illetve lakunk hozzá, és lusta vagyok kimozdulni… kekeke. Akkor, ráérsz, mondjuk kettőkor? Luhan.”

Akaratlanul is mosolyogni kezdtem az üzeneten. Bepötyögtem egy „yes-t” és Yacchannal a hónom alatt indulok meg lefele. Szegényke biztos éhes lehet. Leraktam a földre, majd körülnézve a hűtőben találtam is macskakaját. Kinyitottam és a földre raktam. Yacchan amint megérezte a szagát enni kezdett. Na, és mit csináljak duzzogó lakótársamnak? Az órára pillantottam. Este hat óra. Sokáig elfoglalhattam magam a semmit tevéssel, de érdekes mód YongHwa se dugta ki a képét a szobájából. Mivel már viszonylag későre járt, és reggel korán kezdünk, csak összedobtam egy kis édes curryt. Imádom a curryt. Az a világ legfinomabb rizses étele! Isten áldja a rizst! Röpke egy óra alatt el is készültem vele, de YongHwa még mindig sehol. Felsettenkedtem a lépcsőn, és az ajtaján kopogtam.
- Élsz még? – kérdezem aggódva, de nem jön válasz. – YongHwa? – kopog még egyszer, majd elhatározom, hogy benyitok. – Nahát, alszik… - motyogom, és leguggolok az ágyához. – YongHwa, ébresztő… - lököm meg egy kicsit, de csak annyit érek el, hogy az oldalára fordul. – VACSORA! – mondom hangosan, mire azonnal kipattannak a szemei.
- Kaja! – ül fel az ágyon és engem pislog. – Á, csak Min… - prüszköli.
- Akkor megeszem egyedül. – állok fel sértődötten.
- Mi, várj nem! Csak azt hittem, hogy egy darab szalonna vagy… - indul utánam.
- Ennél még az Á, csak Min is jobb volt… - nevetek fel. – Moss kezet és gyere enni. – mosolygok rá vissza, majd lemegyek. Pár perc múlva már velem szemben ül, és csöndben fogyasszuk az ételt.
- Bocs a délutániért. De zaklatott voltam. – töri meg a kínos csendet.
- Nem vettem a szívemre. – mosolygok rá. – Istenem, hogy tudsz így enni? – kuncogok, majd áthajolok a pulton és letörlöm arcáról a rizst.
- Éhes vagyok… - von vállat vigyorogva.
- Mint az ovisok. Verekszik, és még enni se tud. – sóhajtok. – Ugye önellátó vagy? – bukik ki belőlem.
- Nem látszik? – kérdez vissza.
- Szóval nem? – szakad ki torkomból egy nagyobb sóhaj.
- Az vagyok ne aggódj… - mormogja.
- Jó-jó. – adom meg magam, és az utolsó falatot is eltűntettem a tányéromról, rá pár percre ő is.
- Fürödj le, addig elmosogatok. – veszi el előlem a tányért.
- Biztos? – nézek rá, de már a lépcsőnél járok.
- Igen. – int, és eltűnik a fal takarásában.
Bementem a szobámba, ahol sajnos számolnom kellett azzal, hogy tényleg csak a csipkés hálóingem van. Megadóan sóhajtottam, és felkaptam a telefonom, előhalásztam annak a fülesét és bevonultam a fürdőbe. Vonultam volna, ha nem figyelem meg, hogy nem záródik az ajtó.
- YongHwa, nem záródik az ajtó. – kiáltom.
- És? – jön a válasz.
- Mit és? Nő vagyok! – háborgok.
- Szerinted ki fog bemenni? – kérdezi.
- Rajtad kívül? – trappolok le a lépcsőn. A macska még mindig a hűtőnél volt és szunyókált.
- Nem vagyok perverz. – mondja sértődötten.
- Nem baj, viszem magammal Yacchant! – emelem vele egy magasságba.
- Az a dög meg mikor jött ki a szobádból? – lép hátrébb.
- Vigyázz, mert leharapja a lábujjad! – kuncogok, majd ismét eltűnők. Leraktam Yacchant a fehér padlózatra, és megengedtem a vizet. Telitöltöttem a kádat, a mosógépre ledobtam a ruháim, a haam becsavartam egy törölközőbe és elmerültem a habok között. Mondjuk, így is volt bennem némi kétely, hogy ez a hormonoktól túltengő állat benyit, de miután a fülembe dugtam a fülest és elindítottam a zenét kizártam a külvilágot. Csak én voltam, és a habok.
Igazából arra eszméltem fel, hogy nem szól a zene. Fél szemmel pillantok rá a telefonomra. Végig értem a listán. De. Nekem vagy 700 szám van rajta. Az órára pillantok. Fél tíz. Basszus, két órán keresztül áztattam magam. Gyorsan kipattantam, az immár hideg vízből, és gyorsan megtörölköztem, és magamra vettem a kényes hálóingem. A hajam is kiengedtem, kezembe fogtam a cuccaim és Yacchant, lepakoltam a szobámba és a nappaliba indultam. A TV világított. Szóval még fent van. Vagy még se. Leültem a kanapéra, és észrevettem, hogy megint elaludt.
Vagy csak álcázza?
Ahogy közelebb értem hozzá, megragadta a csuklóm és az ölébe húzott. A szobában fél sötét volt, a haja pont jól van összekócolódva, rajtam itt ez a nevetséges gönc… és a pillantása lyukat éget a testembe.
- Nem tudtad, hogy nem szabad felébreszteni az alvó oroszlánt? – vigyorog rám huncutul.
- Nem látok itt oroszlánt. – fordítom el a fejem.
- Én viszont látok egy félénk báránykát. – húz vissza az államnál fogva és ajkait az enyémekre tapassza. Valamiért, ez a kis meglepetés akciója most nem lepett meg. Lehunytam a szemem, és kezeim a nyaka köré fontam. Jó érzéssel töltött el, hogy valaki biztonságban öleli át a derekam. Végignyalt alsó ajkamon, amivel engedélyt kért a további terepszemlére. Nem gondolkoztam, csak megadtam az engedélyt, és nyelve azonnal átsiklottam az enyémhez. Lágyan, de mégis hevesen csókolt. A levegőnk is egyre fogyott, de egyikőnk sem akarta megszakítani a pillanatot. Jólesően sóhajtok bele a csókba, mire érzem, hogy elmosolyodik. A következő másodpercben pedig a hátam, már a kanapénak van döntve. Mint a villámcsapás térek magamhoz, és próbálom lelökni magamról YongHwat.
- Elég… hallod… - fordítom el az arcom.
- Én csak megfegyelmeztelek. – mosolyog rám semmit tudón. – Legközelebb ne settenkedj. – nyom egy puszit ajkaimra, majd gyors léptekkel zárkózik be a fürdőbe. Frusztrált és fáradt voltam egyszerre, így én is felmentem az emeletre és a lámpám felkapcsolása nélkül bukdácsoltam át a szatyrokon az ágyamig. Betakaróztam, és rögtön el is aludtam.

Az ébresztőórámra kelek, ami reggel hétre van beállítva. Lassan pislogva egyenesedek fel, hogy szemem hozzászoktassam a fényhez. Megindulva az ajtóm felé, átesek egy újabb szatyron, de a földön négykézláb mászva jutok le a konyhába.
- Kérsz kávét? – kérdezi meglepetten YongHwa. Csak bólintok, majd nehézségek árán felhúzom magam az egyik bárszékre.
- Köszi. – mondom, majd azonnal belekortyolok az éltető nedűbe.
- Rántottát csináltam. – jelenti be. – Kérsz? – igazából már rég letette elém, ezért csak mosolyogtam.
- Akkor egyeztessünk. Kilenctől egyig fotózásod lesz. Ott végig ott leszek, majd mikor annak vége el kell kísérjelek az interjúd helyszínére, ami fél kettőkor kezdődik. Ezután, fogok egy taxit és elmegyek a többiekhez leellenőrizni, hogy hogyan haladnak az új dallal, meg csak úgy. Az interjúd fél négykor ér véget. Ott, lesz fél óra pihenőd. A fiúkat beültetem a kisbuszukba, te pedig maradsz, ahol vagy. Miután mindenki együtt van, adtok egy V.I.P. koncertet, ami héttől kilencig fog tartani. Hétig gyakoroltok meg ruhapróbát tartotok. Kilenctől tízig lesz egy kisebb parti, ahol találkozni kellene a nagyhalakkal. Utána már jöhetsz haza. – kapkodok levegő után.
- Wáó. – kapok ennyit reakcióként.
- Viszont, én négytől csak telefonról leszek elérhető. Luhannal kell beszélnem fontos dolgokról, szóval csak most az egyszer lógok. Oké? – mosolygok rá.
- Nekem okés. Egyedül legalább fogok tudni aludni. – ásít.
- Most nem is szekáltalak. – húzom el a számat.
- Mit gondolsz, nem marad meg egy férfiban, az este emléke? – kérdezi.
- Általában nem. – kuncogok.
- Átöltözök. Ezeket meg csak dobd be a mosogatóba. Aztán ha elkészültél indulhatnánk is. – mondja unottan. Nem tökölt sokat, tíz perc alatt elkészült, így átadta a fürdőt. Csak felvettem egy fehér blúzt, egy fekete rojtos rövidnadrággal, ami egyébként nagyon elegánsan festett. A szemem megint kihúztam, feltettem egy kis vörös rúzst, majd lementem én is a bejárati ajtóhoz, ahol felvettem a fehér magassarkúm.
- Kész vagyok. – szólok YongHwanak aki időközben nekiállt TV-zni.
- Annak a macskának van kajája? – kérdi.
- Igen, van mindene. – mosolygok, s közben bezárja az ajtót. A táskámból előkotorászom a naplóm és felolvasom a helyszínt. – Seouli sportcsarnok. Az vagy egy órára van Seoul másik végében… - nyögöm.
- Mit akarsz? Neked csak ülnöd kell és nézned kifele a fejedből. – mondja.
- Bocsánat… - kötöm be magam. – De akkor induljunk, ha  oda akarsz érni. – érzem, ahogy letapadnak a szemeim.
- Megfoglak tanítani vezetni. – szólal meg egy idő után.
- Honnan veszed, hogy nem tudok? – kérdezem csukott szemmel.
- Tudsz? – kérdezi.
- Igeeeeeeeen… - rezeg a kezembe a telefonom, amitől elnyúztam a szót. – Y-Yobeoseyeo? – szólok bele. – Főnök? Igen, arrasso… - nyomom ki. Ki tudsz tenni a dormnál? Nem tudok veled lenni, összehívták az összes menedzsert megbeszélésre.
- Persze. – mosolyog kissé csalódottan. – Így sose lehetünk egymáséi… - viccel.
- Hülye… - forgatom meg a szemeim. Tíz perc múlva meg is érkeztünk a célállomásomra. – Tessék. – leírtam mindent. Adom át a papír fecnit egy üde mosoly kíséretében, majd bevágom az ajtót. Még megvárom, amíg elhajt és csak akkor lépek be az épületbe. A portástól útbaigazítást kérek, mivel a múltkor nem igen jegyeztem meg az utat. Mikor megérkeztem, egyedül már csak én hiányoztam. Meghajoltam, majd leültem és a képernyőre meredtem, úgy ahogy eddig a többiek is tették.

Yoseob POV*

- ITTHOOOOOOOOOOOOON~! – dőlünk be mind egyszerre a dormunk ajtaján reggel hét órakkor.
- Ezt dobd át a csajoknak. – nyom a kezembe egy tasakot Gikwang.
- Mi ez? – nézek bele.
- Néhány kence. – Megkértek, hogy szerezzem be őket, de olyan messzi vannak. – mutogat, mint egy zombi. – Légy jó és vidd át. – paskolja meg a vállam, majd eltűnik. Morogva, de teljesítettem a kérését és már a SECRET ajtaja előtt álltam, és vártam, hogy kinyissák azt.
- Hee~~. Á csak Yoseob. – köszönt Hyosung.
- Én is örülök. – vicsorítok.
- Miért jöttél? Kérsz egy kávét? – invitál be.
- Elfogadom. Amúgy ezért. – nyújtom át a tasakot.
- A sminkek! Köszi! Ezért még kaját is kaphatsz. – vigyorog. – Lányok válogassátok ki, kié melyik. – ordít be, majd a konyhába araszolunk. – Feketén? – kérdi.
- Sok cukorral… Sokkal. Most az kell… - fogom a fejem.
- A repülőtől mi? – rakja elém a kávét.
- Ja, utálok repülni. Mindig megfájdul tőle a fejem. – borzongok. – Na, és volt, valami érdekes, amíg távol voltam? – kérdem.
- Á, csak annyi, hogy megmutattad Rimnek, hogy egy igazi gyökér vagy. – von vállat. – Egyébként dolgozik, ha erre vagy kíváncsi. – mondja.
- Miért lennék gyökér? – akadok ki.
- Lefeküdtem három csajjal. – mondja az én hangomon. – Szerinted? – néz rám szúrósan.
- Jó… Nem voltam a legjobb formámban… - sóhajtok.
- Sose vagy abba. – kuncog.
- Kössz a kávét. – dobom le a bögrét az asztalra. – Most megyek kipakolni, még mielőtt olyat mondanék, amit megbánnék… - indulok kifele.
- Például? – jön utánam, én hirtelen megfordulok és a falnak préselem saját testsúlyommal.
- Emlékszel, mikor együtt jártunk? Úgy nyögtél alattam, mint egy gátlástalan szajha, miután megküzdöttünk a nehézségekkel. Emlékszem… - tartok egy kisebb szünetet. – Minden egyes másodpercben a nevemet nyögted, vagy pedig olyanokat hordtál össze, hogy „bassz meg még jobban” vagy, hogy „tölts meg mindeneddel, amid van”. – suttogom fülébe a szavakat, majd egy apró csókot nyomok széttátott ajkaira. – Tudom, hogy még mindig szeretsz, csak rád kell nézni… - elégedetten rávigyorgok, majd távozok, egyedül hagyva a gondolataival Hyosungot. Úgy tettem, ahogy mondtam, kipakoltam, de mivel csak kilencet ütött az óra, bementem gyakorolni a közeli táncstúdióba. Minden egyes lépést újra-és újravettem, hogy tökéletesen mutathassak a színpadon. Délután fél négy fele járhatott, mikor végeztem, amikor megpillantottam HwaRimet, amint éppen egy buszra száll fel. Fogtam egy taxit, és követtem őt. Egészen a végállomásig ment, ezért azt hittem, hogy csak a munkája miatt van itt, ugyanis egy rakat ügynökség telepedett ide, de tévedtem.
Amikor megtaláltam, éppen egy rózsaszín hajú kis senki karjaiban volt, a srác meg boldogan pörgette meg magukat.
- Ez meg ki a franc? – köpöm, ahogy melléjük érek, s mindketten meglepetten bámulnak rám.

HwaRim POV*

Fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő, csak azt tudtam, hogy a szemhéjamat bámulom, és éppen csattan a képem az asztalon. Hirtelen felriadok, de körülnézve senkit se látok az asztalnál, se a terembe. Előhalászom a telefonom és az időre pillantok. Három óra? Basszus! Gyors léptekkel futottam fel a lépcsőn, a fiúk ajtaján dörömbölve. Volt rájuk tíz percem, hogy el tudjam kapni a buszom.
 Jonghyun nyitott ajtót, akinek szerencsésen vágtam rá a mellkasára.
- Áu. – sír fel.
- Bocsi. Gyors leszek. Hogy álltok a dallal? – lépek beljebb, ledobom a cipőm és hatalmas disznóól fogad.
- Sehogy? – nevet fel Minhyuk, aki a semmiből jelent meg előttem.
- Aish… - nézek rájuk szúrósan. – Te. – mutatok Jonghyunra. – Szedd össze az összes ruhát és rakd egy kupacba. Te pedig. – mutatok Minhyukre. – Két percen belül a konyhában akarom látni az összes edényt. Te pedig ágyazz be, és rakd helyére a dolgokat. – utasítom az utolsó tagot is, én meg bemegyek a konyhába. Minhyun behozta a koszos mosogatni valót én meg gyorsan elmosogattam. Vagyis bizesen kihánytam a csap mellé a dolgokat, és vizes kézzel léptem át a fürdőbe. Bedoptam a gépbe a sötét ruhákat és elindítottam a gépet. Benéztem a két szobába, megbizonyosodva róla, hogy megágyazott-e  a „nővérem”. – Törölgessétek el a cuccokat, és ha lejárt a mosás csak dobjátok be a többi színes cuccot. Tessék. – szedek ki egy köteg papírt a táskámból. Most már ráértek. Viszont én sietek. – lépek ki és már vissza is vettem a cipőm. Hétvégén is jövök, akkor majd főzök is valamit. – kacsintok Minhyukre, aki mint egy kisgyerek kezd körbe-körbe ugrálni. – Sziasztok. – kiáltok be, és már sietek is a buszom után. Így is több időt töltöttem el náluk, mint tíz perc. Lihegve ülök le az egyetlen szabad helyre a buszmegállóban, ezzel is szegény öreget arra késztetve, hogy álljon, de most szükségem volt erre, hogy ne essek össze. A busz pontosan érkezett, szóval ezen a két percen múlott az életem. Fizettem a sofőrnek, majd leültem és az ablakon bámultam kifele. Sok minden eszembe jutott. Például, hogy talált-e valamit JiYong, vagy, hogy fog reagálni Luhan a hírekre… Aish.. Miért ilyen zűrős minden?
- Elnézést, kedveském át tudná adni a helyét? – szólít meg egy idős bácsi. Veszek egy nagy levegőt, majd erőt gyűjtök a lábaimba, és felállok.
- Tessék csak. – mosolygok.
- Köszönöm. – mosolyog rám vissza, és ennyi volt a beszélgetésünk. Nem telt bele pár megállóba, a busz teljesen meg lett tömve emberekkel, én így az ajtónak nyomódtam. Mondhatni nagyon jó volt. Végül megszólalt az isteni hang, hogy megérkeztünk és ne lökdösve szálljanak le. Kínyilik az ajtó, én pedig egy olyan fantasztikus eséssel esek ki, amit még az esőember is megirigyelne. Viszont ez a szerencse napom, és pont Luhan karjaiba esek, aki meg szokásához híven körbepörgetett tengelye körül.
- Ez meg ki a franc? – jelenik meg előttünk a semmiből Yoseob.
- Y-Yoseob? Hazajöttetek, de jó. – mosolygok rá.
- Ne terelj, ki ez a srác. – méri végig szúrósan.
- Az öcsém, Luhan. Luhan, ő Yoseob a gyerekkori barátom, akiről beszéltem. – intézem el a bemutatást.
- Aha, és mér ölelget? – kérdezi bunkón.
- Ha nem kap el, most a földet ízlelném az egész arcommal. – motyogom.
- Gyere velem… - ragad meg a karomnál fogva, de Luhan a másodperc törtrésze alatt szedi le rólam valami kungfu mozdulattal, így csak pislogok rájuk.
- Bocs haver, de velem van találkozója. – morogja féltékenyen Luhan.
- Kénytelen leszel várni. – morogja a másik.
- Verekedni akarsz? – löki meg Luhan.
- Bármikor öcsi. – löki vissza Yoseob.
- H-Hé, fejezzétek be! Luhan, hagyjad! – rángatom el, de Yoseob nem hagyja annyiba és Luhan megkóstolhat egy jobbegyenest. – Eszednél vagy? – kiáltok rá Yoseobra. – Jól vagy Luhan? – kérdem tőle, de mintha a falnak beszélnek lök kicsit odébb és Yoseobnak. Először gyomorszájba rúgja, majd két kezénél megfogva feszíti ki a hátát,  majd az mögé tekeri kezét és még egyszer belerúg.
- Mi van, az öcsike erősebb nálad? – mondja lenézően.
- Itt vannak! – halljuk meg valaki kiáltását. Egy rendőr az, na szépen vagyunk. Meg se tudtuk magyarázni mi folyik itt, mind a hármunkat bevittek az őrsre „rednbontás” vádjával, amiért a fiúknak ülniük kell három órát. Engem elengedtek, de meg vártam őket. Vagyis vártam volna, de amint elengedték őket, az egyik jobbra ment, a másik balra. Hoppon maradtam. A park felé sétálok, mikor rezegni kezd a telefonom, Yoseobot jelzi ki.
- Mire volt ez jó? – kérdezem dühösen.
- Találkozhatnánk a  parkban tíz perc múlva? – kérdezi aggódva.
- I-Igen, történt valami? – kérdezek vissza, de nem válaszol, csak kinyomja. Gyorsabbra vettem a lépteim és elsétáltam a park közepéig. Egy félreesőbb helyre ültem le, és onnan bámultam a nagy szökőkutat. Zenét kezdtem hallgatni, ahogy telt az idő, csak pár emberrel találkoztam. Vagyis, akik csak elsétáltak mellettem. Egy anyuka a kislányával, egy szerelmespár és vagy egy tucat kocogó öreg. Az idő is kezdett lehűlni, és az eső a semmiből kezdett el esni és az ég csak úgy dörgött és villámlott.
- Hol vagy Yoseob?... – kérdezem magamtól és próbálok nyugodt maradni. Félek a villámlástól, és a mennydörgéstől. Haza akarok menni, de Yoseob bármikor itt lehet, igaz? Háromnegyed tíz van, előveszem a telefonom és az ő számát tárcsázom. Teljesen eláztam, fázok és kezd olyan érzésem lenni, hogy valaki figyel.
- Igen? – szól bele nyugodtan Yoseob.
- Hol vagy? – kérdezem szipogva. – Én a parkban… és… villámlik… - mondom riadtan.
- Ó, hát tényleg annyira buta vagy, hogy ott maradtál? – nevet.
- Ebbe nincs semmi vicces. Eláztam… és… három fura ember jön felém… - szipogom továbbra is.
- Ja, persze. Ez volt a bosszúm, amiért azzal a kis senkivel voltál. Csak menj haza. – mondja.
- De villámlik… Félek… És ez a három…
- Szívecském, csak nem felültetett a pasid, ha kell mi szívesen segítünk rajtad. – kiáltja az egyik.
- Ki ez? – kérdezi Yoseob.
- Y-Yose…. Yoseob… Félek… Kérlek… Yoseob…. – mondom sírva a telefonba.
- Te szaja ne bőgjél már, szép kis estéd lesz! – ordítja a telefonomba a kövérebbik tag, aki próbál letaperolni.
- YOSEOB SEGÍTS! – ordítom a telefonba, amit kivernek a kezemből, és egy lámpaoszlopnak löknek.
- Jól áll neked az eső szivi. – röhög valamelyik a képembe, és csak bűzlik a piától.
- Hagyjanak békén… - lököm el magamtól, de csak annyit érek el, hogy seggre esek és tovább röhögnek rajtam, majd az egyik kezébe meglátok valami éleset.
- Ne kelljen használnom. Csak szépen hagyd, hogy megdugjunk. – utal a késre.
- YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! YADA! – kezdek kalimpálni, de csak teljes erővel leszorít a késes fickó, és a csípőmre ül. – YADA! Yoseob” – kiáltok segítségért, de csak a nyakamhoz teszi a kést.
- Még egy nyikkanás és megdöglesz! – ordítja a képembe, és még a nyálát is megérzem magamon. Hirtelen újból dörög, és egy hatalmas fénycsóvát látok becsapódni nem messze tőlünk, amire újból felsikoltok.
- Azt mondtam KU--… - folytatná a mondatát, ha társába nem csapna bele a villám. Felpattan rólam és kérdőn néz rám. Reszketve ülök a sárban, és riadt ábrázattal nézem a másik kettőt.
- Ezt te csináltad te szuka? – mutat a harmadik tag a halottra. – Megöllek, te kis ri… - belé is belecsap a villám. A könnyeimet már képtelen vagyok megállítani, sírok és Yoseob nevét ordítom. Már csak én meg a késes fickó vagyunk, aki egyre csak közeledik hozzám, de mikor elém ér, és árnyéka eltakar ő összerogy és oldalra dől.
- Sajnálom… - néz rám Yoseob, és felém nyújtja kezét. Azonnal ugrok és szorosan átölelem őt.
- Hülye, hülye, hülye, hülye… - sírok a vállán.
- Bocsáss meg… - vesz karjaiba. – Menjünk. – ad egy puszit a homlokomra és elindul. Kezeim nyaka köré fonom és behunyom szemeimet. Teljes testemmel remegek, nem merem kinyitni a szemem. Mind a ketten teljesen eláztunk, de csak én vagyok megrémülve. Yoseob nyugodt, de tudtam, hogy belül fortyog a dühtől.
- Köszönöm. – suttogom és mellkasába fúrom a fejem.
- Ne köszönd… - motyogja, és végre beérünk a dormházba. A liftben vagyunk már, de ő mindig nem tesz le. A közelsége egy kicsit megnyugtatott. Már nem vagyok veszélyben. Könnyeim is elapadtak és Yoseob mellkasát bámulom, amire ráolvadt a póló. Berúgja az ajtót, mire a többiek összerezzenek. Aggódó tekintetek sokaságával találjuk szembe magunkat.
- Gikwang, ma aludj máshol kérlek. – nyög ki egy mondatot Yoseob és bevisz a szobájába, majd lerak az ágyra.
- Itt maradhatok estére? – kérdezem remegő hanggal.
- El sem mozdulhatsz mellőlem. – mosolyogva dob rám egy törölközőt. – Ezekbe öltözz át. – rak elém egy gatyát és egy pólót. – Tíz perc múlva visszajövök. – mondta és kiment.
Nagyjából megtöröltem a hajam, majd az arcom, amiről a smink teljesen lefolyt. Levettem a vizes ruháim, és átvettem arra, amit Yoseob adott. Betartotta szavát és tíz perc múlva két bögre teával tért vissza.
- Sajnálom. – csak ennyit mond, és ökölbe szorítja kezét.
- Megmentettél és ez a fontos… - mosolygok rá, és vele szembe fordulok az ágyon.
- Nem. Miattam történt ez az egész, mert féltékenykedtem… - morogja.
- Yoseob… - rakom kezem kezére.
- Ne érj hozzám nem érdemlem meg. – csapja le a bögréjét, ami eltörik és a szőnyegen szétfolyik az ital.
- Nem a te hibád! – próbálom jobb belátásra bírni.
- DE! Mert féltékeny voltam… - ragadja meg az egyik tincsem és eltűri, majd simogatni kezdi arcom. – Fontos vagy nekem, a világon mindennél fontosabb vagy nekem. Tizenkét évig szenvedtem, és túl sok volt nekem ez így egyszerre. Csak azt akartam, hogy velem legyél.. – mondja dühösen.
- Most veled vagyok. – mosolygok rá.
- De ez nem ugyanaz. Gyerekkori barátok vagyunk. De…én… szeretlek téged! Minden másodpercben meg akarlak csókolni, képtelen vagyok elszakadni tőled… - néz komolyan a szemembe.
- Akkor csókolj meg. – jelentem ki, mire nem kicsit kikerekednek a szemei.
- Szabad? – kérdezi óvatosan, mire csak bólintok. Egy ideig még filózik, majd hüvelykujját vágyakozón húzza végig alsó ajkamon. Arcunk között egyre csökken a távolság, míg nem Yoseob ajkait megérzem a sajátjaimon. Akaratosan dönt el az ágyon, és felém magaslik egy percre se szakítva meg nyelvcsatánkat. Kezével oldalamat kezdi cirógatni, majd mindent abbahagy és mélyen a szemembe néz.
- Többet akarok! – mondja a lehető legkomolyabban.